Kovács D. Dániel rendező és Závada Péter dramaturg értelmezésében vad és szégyenteli ösztöntáncot járnak Shakespeare ember- és tündéralakjai, királyi népség és kamaszok, csökött értelmű mesteremberek, ügyes vállalkozók, törtető apák és világot uraló szellemlények. Az értelem, a józanság itt jelenetről jelenetre megcsúfoltatik – a színpadkép felső szintjén egy impozáns könyvtár darabjait látjuk, de mintha földrengés dúlta volna fel, hasította volna keresztbe a rendezett könyvespolcokat. A tudásnak, tapasztalatnak, értelemnek ezen az éjszakán semmi hasznát nem veszik a színpadot benépesítő lények. Sem a földöntúli erőket birtokló tündérkirály-pár, sem az athéni király és arája, az amazonkirálynő, sem az egyszerű polgárok nem azt teszik, amit az ész diktál; még csak nem is azt, amit a szerelem íratlan törvényei. Szent Iván éjszakája felborít minden konvenciót és kicsalogatja a lelkekből a bennük lakó démonokat.
Az éjszaka nem az erdőbe viszi az őrült szerelmi körforgás résztvevőit, hanem a saját ösztöneik mélyére, ahol önzés, perverzió, kíméletlenség, mazochizmus és őrjöngő nemi vágy lakik. És aki az egész tombolást átlátja, karmesterként irányítja, a megfoghatatlan korú és nemű szellemlény, Pukk, földig érő kabátjában, hófehér arcával (Eszenyi Enikő játéka félelmetesen pontos, egyszer démoni, máskor nőiesen hajlékony, a lábsérülése miatt használt bot szinte hozzáforr Pukk alakjához), csak bámul, micsoda pokol bugyborékol föl az elszabadult vágyak sűrűjében. Nem mintha meglepődne, hiszen ő aztán jól ismeri az elrejtett vágyak árnyékban tartott személyiségoldalak titkait. De ez a leghosszabb napot követő éjszaka, amikor a hold sem világít, Pukk némi segítségével egyszerre hozza elő mindenkiből a szégyellnivalót.
A Szentivánéji álom titkait ilyen sok rétegben feltárulni hazai színpadon jó ideje nem láttuk már. Két mérföldkőre mindenképpen érdemes visszatekinteni, mindkettő még a rendszerváltás előtti időszak élménye volt. Peter Brook világszenzációt keltő londoni rendezése két évvel a bemutató után, 1972-ben jött Budapestre, és a hatása hosszú időre meghatározta a darab sorsát mind a szakma, mind a közönség számára. Brook helyezte először a darabot egy totálisan felszabadító, pszichedelikus látomásba, a hippikorszak szabadságvágyó tombolásával és lehengerlő akrobatikus színészi játékkal oldozta el a korábbi értelmezésektől Shakespeare talányos komédiáját. Másfél évtizeddel később, 1986-ban Somogyi István emlékezetes rendezése az Arvisura társulattal szertartásszínházat csinált a Szentivánéji álomból.
Amit most Kovács D. Dániel előcsalt a szövegből (Nádasdy Ádám remekül gördülő, meghökkentően korszerű és többrétegű fordítását használva), az minden ízében a mának és a máról szól, miközben tökéletesen időtlen. A kívül hordozott személyiség és a freudi díványon szabadjára engedett belső démonok csapnak össze egy fergeteges házibuli ürügyén. Mintha az egész buli is csak arra kellene, hogy a szereplők levessék a szociális énjüket, és végre kibújhasson a másik, a titkolt valójuk. Ebben az olvasatban a főszerepet nem a királyi pár, nem is a tündér-uralkodók kapják, hanem a négy fiatal: Szilágyi Csenge vehemens és gyönyörű Hermiája, Bach Kata sóvárgó-öntudatos Helénája, Ember Márk szerelembe szerelmes Lysandere és Orosz Ákos vad, erőszakra is kész Demetriusa. A szerelem négy arca, négy remek alakítás, tökéletesen megoldott párjelenetekkel. Ez a parti az ő világuk, nem királyi lagzi, hanem vodkával segített delírium. Ők szeretnek és ők szenvednek igazán, ők viszik azt a szálat, amit az összes többi, földi és égi lény a maga eszközeivel valójában csak utánoz, ismétel, szereppé formál.
Királyi nász készülődik (a kettős királyi szerepben Király Dániel talán az egyetlen a szereplők között, aki nem birkózott meg a darabbal, párjaként Járóka Zsuzsa viszont erős és sokrétegű alakot formál), ehhez kapcsolódva egy másik, ügyesen eltervezett nászt igyekszik nyélbe ütni egy apa. Szerelmek és szerelmi csalódások születnek, sértettség és bosszú munkál, olyan összevisszaságban, hogy nehéz szétszálaznunk, melyik párnak mi a baja pontosan. Bajok vannak minden szinten, a legfelsőtől a legalsóig, ezt érzékeljük. Nem véletlen, hogy szemeteszsákból kihengeredve felbukkan két fehér szellemlény, és tündéri parancsra megpróbálják helyreegyengetni az összegabalyodott viszonyokat. De ők sem maradnak érintetlenek: az előadás végére megöregedve, egymás ölében keresik a megnyugvást. Túl sok nekik az emberi vircsaft, képtelenek helyrebillenteni a folyamatokat. Az ő munkájukat végzi el – és számomra ez volt a minden ízében átgondolt, majdnem botrányos merészséggel újrakoncipiált előadás legszebb gondolata – a lüke mesteremberek színjátéka.
Mert amikor Zsindely (Hajduk Károly csodálatosan gyúrja egybe az ügyes vállalkozó és a színházi blöffkirály karaktereit) végre tető alá hozza a hakniban vállalt előadást, a tompa agyú alkalmi színészek (Stohl András, Hegedűs D. Géza, Varju Kálmán és Tóth András, együtt és egyenként is bravúros alakításokkal) olyan elsöprő gegparádét hoznak ki belőle, közhelyekkel és burleszkjelenetekkel, amelyben csodálatos módon mégis benne van a színház összes titka és varázsa.
A toldott-foldott színjátékot döbbenten nézi a nézőtér és a színpad közönsége: meglátják benne az igazi tragédiát. Játék és valóság viszonya megfordul, az igazi mélységeket a színjáték hordozza. (Ráadásul átjárás van a kettő között, nem is akármilyen: ékesszólóan erős pillanatot villant föl a színjáték közben Hyppolita, amikor a játszók között iszonyodva véli felismerni éjszakai ágytársát, a szamarat. A szégyennel való nyílt szembesülés drámáját látjuk néhány zseniális félmozdulattal kifejezve.) És hogy a játék heve lecsengjen, a zárójelenetben mindenki hangszert ragad, zenével fejezve ki azt, ami túl van a szavakon. Ez a zene már majdnem ricsaj. A démonok tobzódása nem megnyugtató násszal zárul, hanem a szembesülés élményével. És Pukk baljós ígéretével: a következő már jobban megy majd.
Fotók: Dömölky Dániel
