Régi, fekete-fehér fénykép, 1905-ben készült Budapesten, az Erzsébet Nőiskola internátusában. Rajta ifjú hölgyek koszorúban, szám szerint nyolcan. Középütt egy tízévesforma kislány. A hosszú exponálás miatt egyik-másik arc bemozdult, életlen, ez még inkább középre vonzza a tekintetet. A nagyok közt ő a főszereplő: Bertuka, a csucsai Boncza Miklós leánya. Komolyan, tágra nyílt szemmel néz a kamerába.

Nem tudja a képen az a kislány, honnan is tudhatná, hogy egy nagyváradi újságíró, aki ekkoriban tért haza Párizsból, már az Új versek című kötetén dolgozik, amely megváltoztatja majd a magyar irodalmat. Hogy egy szekszárdi fiatalember épp befejezvén a bölcsészkart, gimnáziumi tanári állást keres (és talál) a bajai cisztercieknél, ahol egyelőre az asztalfióknak írja költeményeit. Hogy egy pesti festőnövendék párizsi tanulmányainak harmadik évében az akadémia helyett a kis, modern galériákat bújja, és néhány év múlva alapító tagja lesz az első magyar avantgárd csoportnak, a Nyolcaknak. Ady Endre, Babits Mihály, Márffy Ödön nevét ekkoriban nem ismerte az Erzsébet Nőiskolában senki. A kis Berta még minden bizonnyal gyermeki álmokat kergetett, eszébe sem jutott, hogy a sors nagy művészek társául rendeli. De hogy középen kell lenni, a figyelem kereszttüzében bátran visszanézni az őt fürkésző tekintetbe, azt már pontosan érezte.

 

Így cseperedett. Öntudatos volt, fogékony a művészetekre, és eltökélten leleményes. Minden kapcsolatát ő kezdeményezte, és ő irányította. Tizenöt évesen – akkor már egy svájci leánynevelő intézet lakójaként, ahová azért küldte atyja, hogy úri kisasszonyt neveljenek belőle – túlfűtött hangú leveleivel hódította meg Tabéry Gézát, és még a kalandos-titkos találkát is ő szervezte meg az első csókért. E románc idején azonban már levelezést kezdeményezett Adyval is, és tudott éveket várni az első találkozásig. Időközben ujja köré csavarta Lám Bélát, és eljegyeztette magát vele, pedig szíve valójában Adyért dobogott. Az egyhavi mátkaság felbontásának kínos délutánján már a költő menyasszonyának tekintette magát, és hozzá is ment feleségül zord atyja minden tiltakozása ellenére.

 

CSINSZKA

Öntudatos volt, eltökélten leleményes. Minden kapcsolatát ő kezdeményezte, ő irányította. Adynak jó és hű asszonya volt, bár a házasság több szenvedés hozott számára, mint örömet a zseniális, de beteg, alkoholista férj oldalán.

Jó és hű asszony volt, bár a házasság több szenvedést hozott számára, mint örömet a súlyos nyavalyákkal küzdő, zseniális de alkoholista férje oldalán. És nem habozott eldobni az özvegyi fátylat: alig egy hónappal Ady temetése után már Babits Mihályt ostromolta. Másfél évi furcsa szerelmüknek Márffy Ödönnel sietősen megkötött házassága vetett véget 1920 augusztusában.

 

Csinszka nyomában versek, novellák, festmények születtek. Tabéry Géza A csucsai kastély kisasszonya című dokumentum-regényét szentelte neki, Lám Béla szintén önéletrajzi könyvben, A körön kívül címűben dolgozta fel a jegyesség kesernyés történetét. Ady Endre Csinszka-verseit iskolában tanítják, az Őrizem a szemedet ismeri mindenki, aki sikerrel érettségizett. Babits Mihály is versekkel és novellával adózott kapcsolatuknak, Márffy Ödön pedig pompás festmények tucatjain örökítette meg hitvese arcát, alakját.

 

Csinszka nyomában versek, novellák, festmények születtek. Ady verseit iskolában tanítják, Babits versekkel és novellával adózott kapcsolatuknak, Márffy Ödön festmények tucatjain örökítette meg arcát, alakját.

 

Vajon mi volt Csinszka titka? Bizonyosan nem a szépsége. Léda látatlanul is megérezte benne a vetélytársat: „Nagy bestia lakik ebben a kislányban – mondta a költőnek, amikor beleolvasott Berta egyik első, Adynak küldött levelébe. – Tulajdonképpen miért is levelezik vele?” E pár rajongó sor nem hagyta nyugton, nyomozni kezdett. „Én már tudom, ki az, aki utánam jön (…) – írta Léda egy nagyváradi barátjának két évvel azelőtt, hogy Ady egyáltalán találkozott volna Csinszkával. – A neve Bertuka, dr. Boncza miniszteri tanácsos lánya. Érdeklődtem utána, vékony kis leány, sovány, mint egy esernyőnyél, elöl hátul sexuális duzzanatokkal.”

 

LÉDA

„Nagy bestia lakik ebben a kislányban” – mondta Léda, amikor beleolvasott Berta egy Adynak írt levelébe.

A szexepil fontos fegyver, de Csinszka mégsem ezzel hódított elsősorban. Múzsa volt, nem kurtizán. Bár kétségtelen: hús-vér múzsa, nem holmi elérhetetlen ideálkép, mint a középkori lovagok vagy a romantikus poéták ábrándjainak tárgya. Ő már abban a korban élt, amikor a nők igyekeztek kezükbe venni saját sorsukat: a polgári választójog terén éppúgy, mint a szerelmi választásban. Csinszka szellemi rokona nem Csokonai Lillája, Vörösmarty Etelkája vagy Vajda János Ginája, hanem Alma Mahler, a bécsi szépasszony, akiért a kor legnagyobb művészei rajongtak. Gustav Mahler zeneszerző majd Walter Gropius építész illetve Franz Werfel író neje, a szerelmei között számlálta Gustav Klimtet, Alexander Zemlinskyt és Oskar Kokoschkát is.

Csinszka, akárcsak Alma, művelt volt, több nyelven beszélt, és magabiztosan viselkedett a férfiak társaságában. Alma festett és komponált – az utóbbit nem is rosszul –, Csinszka is kipróbálta magát a művészetek terén. Komolyan foglalkozott képzőművészettel, még Kernstok Károly szabadiskoláját is látogatta egy időben. Verseket, novellákat, szecessziós hangulatú, irodalmi leveleket írt, elsajátította a fotográfia akkoriban bonyolultnak számító technikáját. Miért nem lett belőle festő vagy író? Talán nem volt elég tehetsége hozzá, talán csak a kitartás hiányzott. „Ha a lázas tevékenység és az ősi lustaság megfér valakiben együtt, Csinszkában megfért – jellemezte barátnője, Harsányi Gréte. – Látszólagos volt lázassága, mert aránylag keveset alkotott. De látszólagos volt lustasága is, mert rengeteget elvégzett abból, amit végeredményben mégsem csinált meg. Megírt és kiadott versein kívül hány van, amit elmondott, mint nyersanyagot; de amelyeknek megformálását könnyelmű vállrándítással elhagyta, mert vagy gyáva volt, vagy lusta, hogy mélyebben nyúljon lelkébe, mintsem pillanatnyilag kényelmes lett volna számára.”

 

A MÚZSA

A szexepil fontos fegyver, de Csinszka nem ezzel hódított. Múzsa volt, nem kurtizán.

Ám hogy a művészet mennyire fontos volt neki, arról levelei tanúskodnak. Szinte minden flörtjét művészi ambícióinak ecsetelésével kezdte. Már Tabéry Gézának azt írta, hogy „rajztehetségem, az a nagy kiforratlan erő, amit a kezemben érzek”, de ugyanakkor költeményt is mellékelt – ahogy nevezte: „egy érzést” – a fiatalember ítészi véleményét kérve. Adynak is elküldte verseit, udvarias szavakat kapott érte. Később, Babits meghódításánál már rafináltabban járt el, őt nem irodalmi próbálkozásai ürügyén kereste fel, hanem azzal, hogy a grafikáit szeretné megmutatni neki.

 

Csinszka verseinek jórészét ismerjük, megrostálva ő maga adta ki 1931-ben. A közhiedelemmel szemben korántsem volt Ady-epigon, talán ha egyik-másikban ismerhető fel a nagy költő hatása. Vannak köztük hangulatos darabok – jó alig-alig. Töredékes önéletírása, amely halála után több mint fél évszázaddal jelent csak meg nyomtatásban, könnyed tollú prózaírónak mutatja.

Képzőművészeti tevékenységének eredményeiből egy-egy rajz, és néhány karikatúra maradt fenn, hogy mindössze ennyi, talán nem a véletlen műve. Ahogy Ady mellett nem lehetett költő, Márffy Ödön mellett nem válhatott festővé. Túlságosan nyomasztóan hathatott a neves férjek árnyéka.

 

Varázsának legfőbb ereje azonban minden bizonnyal társasági lényében rejlett. A kávéházi művészasztalok hölgyvendégei ugyan kevésbé szerették pezsgő-mozgó temperamentumát: „Örökösen izgatott volt, harcrakész és harcias, bazedov kóros ingerlékenység élt benne – jegyezte meg Kosztolányi Dezsőné a Csinszkáról írt karcolatában. – Fegyelmezetlen volt, »bohém«, emellett megmaradt örök »dzsentri bakfisnak a svájci nevelőintézetben«, már özvegy korában s később, új házasságában is. Leveleket, dilettáns verseket írogató, merész modorú, kokottokkal barátkozó, éjszakákat végig ivó és cigarettázó földesúri kisasszonynak.” A férfiak figyelmét azonban felkeltette. Egyik ifjú csodálója, Rónai Mihály András például így emlékezik a már harmincas évei vége felé járó asszonyra: „kettesben is, társaságban is gyönyörűség volt elhallgatni őt. És okos volt, mint a legokosabb, belül kemény, mint a legkeményebb, sorsának pátoszával eltelt, mint a legtudatosabb férfiak”.

 

Önálló volt és zabolázhatatlan. Nem érdekelték a pletykák, nem akart belesavanyodni a tőle elvárt szerepekbe. Ady halála után a kormány évjáradékot ajánlott fel neki, amit önérzetesen utasított vissza: „Nem fogadhatom el. Nem akarok a nemzet özvegye lenni”. Később Hatvanynak így pontosította elhatározását: „Én élni és jól élni akarok – senki sírján, de a magam lábán. Ady, gyász, szerelem, mindez erősen lezárt privátügyem.” Persze ez csak részben volt igaz. A ráruházott Ady-jogok – ami miatt folyamatosan harcban állt néhai férje családjával – szépen jövedelmeztek számára, miközben élete végéig birkózott a feladattal, hogy megírja a költővel kapcsolatos emlékeit. De pontosan tudatában volt annak, hogy az ő igazi hivatása a múzsa-szerep: „Magamról? Élek. Várakozáson felül jól megcsináltam szétromlott életemet. Az uram mindenem. Fáradtan, új energiákkal, szeretettel, fanatizmussal, s egy nagy belül-viselt lázával sorsomnak élek a versek és a képek között. Érdemes és választott sors, mert nagyok a versek és szépek a képek. És ugye milyen bölcs a dolgok rendje, hogy ez egyszer nem vers – hanem kép!”

 

VÉGAKARAT HELYETT

Önálló volt és zabolázhatatlan. „Nem akarok a nemzet özvegye lenni” – mondta a nagy költő halála után.

Ám a leghódítóbb múzsa sem győzheti le az időt. Csinszka is reménytelenül küzdött az évek hozta barázdákkal, a szaporodó zsírpárnákkal. „Pár esztendő és öregasszony leszek – írta 1934 nyarán. – Remélem, nem érem meg, de amennyiben megérném, isten bizony mulatnék rajta.” Még az év októberében meghalt agyvérzésben.

Negyvenéves volt.