Teljesen belefeledkezett, én meg várakozás közben azon gondolkodtam, menne-e szívesebben a színpadra, hiszen táncolta a főszerepet. Aztán az Operaház egyik félreeső zugában leültünk, ő öltönyben, én farmerben. Azt mondja, viselete a háznak és a pozíciónak szól, mindennapos. Egy percig sem feszeng, igaz, volt ideje megszokni az eleganciát. Solymosi Tamás művészi útja az amszterdami gettóban kezdődött. Évtizedek elteltével ő a Magyar Nemzeti Balett igazgatója.

Jól láttam, hogy osztrák állampolgár?

Igen, de magyar állampolgárságomat is megtartottam. 1993 körül mentem Ausztriába, és miután leszerződtettek, fél év alatt megkaptam az állampolgárságot.

Nem is kérte?

Nem.

Volt ebből valaha előnye?

Az utazásoknál igen. Pár évvel ezelőtt sokat táncoltam Amerikában, akár havi négyszer is, és nagy előnyt jelentett, hogy egy osztrák állampolgárnak nem kellett vízum.

Ha egy állam egy táncosnak felajánlja az állampolgárságot, az nagyon erős gesztus. Nem arra irányul, hogy a táncos ott maradjon?

De, feltétlenül.

Akkor miért nem maradt?

Sosem voltam az a fajta ember, aki le tudná élni az életét külföldön. Természetesen okkal mentem el, és nem is bántam meg, hogy négy-öt évet éltem ott, hármat itt, kettőt amott. Rengeteg emberrel dolgozhattam, sokat gyarapodtam szakmailag, megismertem a világot, nyelveket tanultam, ez azért kitágítja az ember gondolkodását. Arról nem is beszélve, hogy mára pusztán a nyelvtudásból mennyit profitálhatok.

Mint igazgató is figyel arra, hogy olyan táncosok kerüljenek a Nemzeti Balettbe, akik tudnak nyelveket?

Mindenképp nagyon szorgalmazom, hogy a táncosok diplomával rendelkezzenek, és beszéljenek nyelveket. Nem volt ez mindig így a balett életben, de mára szerintem fontossá vált. Persze az első az, hogy ugorjon nagyot, forogjon szépen, legyen színpadi jelenléte – ez az alap, ez a beköszönő kártya. Ezen felül fontos, hogy világnyelveken is meg tudjunk szólalni, ahogyan az is, hogy több lábon álljunk. Megvannak azok az évek, amikor a szakma a legnagyobb fordulatszámon működik, akkor teljes erőbedobással kell csinálni, de – ahogyan a hangya teszi a mesében – előre kell gondolkodnunk: mi lesz velünk akkor, ha megsérülünk, megbetegszünk, vagy eljutunk abba a korba, amikor már lassulunk. Merthogy mi elhasználjuk a testünket.

Fura ez, mert nem tudom elképzelni, hogy amikor valaki a csúcson van, egyáltalán eszébe jut, hogy ennek egyszer vége lesz.

Pedig a mai embernek igenis előre kell gondolkodnia, és pontosan át kell látnia, hogy mi érdekli, mit szeretne tenni, ha eljön a pillanat, amikor búcsúznia kell a rivaldától.

Önnek mi lett volna alternatíva?

Nekem sok minden. Számos ötletem volt az életemmel kapcsolatban.

A teljes cikk a La femme 2012. téli számában olvasható.