Fantázia, beleérző képesség és némi elszántság szükséges ahhoz, hogy a Mölkerbastei 8. szám alatt álló Pasqualati-házban megérezzünk valamit Beethoven aurájából. Ha mindez adott, akkor izgalmasnak tűnik a titkokat sejtető sötét kapualj, vagy az, hogy ugyanazokon a csigalépcsőkön mászhatunk felfelé, mint egykor Beethoven, de ezek csak pillanatnyi örömök. A negyedik emeleten kialakított emléklakás is bőven hagy teret a képzelőerőnek, hiszen nincs túl sok tárgy Beethoven személyes hagyatékából. A szülőváros, Bonn mellett Bécs is részt követel abból, ami a tárgyak közül megmaradt, és hát igen sok emléklakást és múzeumot kell berendezni. 
Bécsi évei alatt Beethoven állítólag nyolcvan alkalommal cserélt címet – nem nyolcvan különböző lakásról van szó, csak ennyiszer költözött. A legtöbb időt egyik mecénása, Johann Baptist Freiher von Pasqualati belvárosi házában töltötte, 1804 és 1815 között – kisebb-nagyobb megszakításokkal – összesen nyolc évet lakott itt, a Mölkerbasteien.
A negyedik emeleti emléklakásban aztán el lehet játszani a gondolattal, hogy vajon hogyan is zajlott itt az élet. Beethoven jött-ment a számos lakás és városrész között, de itt, ebben a házban született például egyetlen operája, a Fidelio, a Für Elise című zongoradarab, itt fejezete be a Negyedik, az Ötödik, valamint a Hetedik és a Nyolcadik szimfóniát, itt írta az op.96-os hegedűszonátát és az op.97-es zongoratriót. A lakás első szobájában szobrok, festmények: Beethoven hol szigorúan, hol elgondolkodva figyel, a fal mellett néhány eredeti berendezési tárgy a hagyatékból, egy asztali óra és egy éjjeliszekrény. Ez persze csak a nyitány, az igazi különlegességek csak ezután következnek: a zongora, néhány saját kezűleg javított partitúra és vázlat. Itt van a Fidelio premierjének eredeti plakátja is, amelyből kiderül, hogy 1805. november 20-a szerdára esett, az előadás 7-kor kezdődött a Schauspielhausban, Florestant Herr Demmer, Leonórát pedig egy bizonyos Mademoiselle Miller énekelte, és hogy mennyibe került egy jegy a „nagy” és a „kis” páholyba. Élvezetes időutazás, és néhány pillanatra megcsillan a remény, hogy érdemes volt eljönni ide. Akinek kedve tartja, válogathat a jobbnál jobb felvételek közül, de amint leteszem a fülhallgatót, megint csak elfog a hiányérzet. Szép és megható itt minden kiállított tárgy, de ennél nem több ez a lakás. Túl élesek a fények, túl nagy a csend, az egész valahogy lélektelen, és kevéssé életszerű. Enyhe csalódással jövünk el, és azzal az érzéssel, hogy ezt az emléklakást valahogy félszívvel rendezték be. Itt valóban komoly elszántságra van szükség ahhoz, hogy a látogató – legalább néhány pillanatra – közel érezhesse magát Beethovenhez.
Húszpercnyi sétára a Mölkerbasteitől, a Stefansdom mögött álló Mozart-házban egészen más a helyzet, az itt berendezett emlékkiállítást ugyanis „kitalálták”. Itt nem kell akarni, nem kell semmit sem csinálni, jön felénk minden, mit jön, szinte árad. Pedig a Mozart-ház helyzete sem könnyű, épp ellenkezőleg: itt aztán semmi nincs a hagyatékból, egy árva kottalap vagy hokedli sem, csak a puszta falak. Van viszont rengeteg ötlet, munka, energia, és van fergetegesen profi idegenvezető, aki annyi érdekes részletet mesél Mozarték mindennapjairól, hogy szinte látjuk-halljuk az egész családot, a zsivajt, az éjszakai biliárdpartikat, a konyhában fürdővizet készítő szolgálókat, a személyzeti bejáratnál kopogtató küldöncöket.
A Domgasse 5. egyébként az egyetlen, ami a Mozarték lakta bécsi házak közül épen maradt, az összes többit rég lebontották. A család 1784 és 87 között lakott ebben a nagykonyhás-négyszobás lakásban, ez volt a legnagyobb, a legelegánsabb és egyúttal a legdrágább mindazok közül, amelyeket a bécsi időszakban béreltek. Azt, hogy hogyan nézhetett ki eredetileg, melyik helyiséget mire használták, hol volt a dolgozószoba, ahol a Figaro házassága és még számos remekmű született, vagy melyik kis kamrában aludt az öreg inas, egy maketten láthatjuk. És van, amit élőben is, például a meglepően kicsi, „összcsaládi” hálószoba stukkóit, amelyeket a kor egyik leghíresebb mestere, Alberto Camesina készített. Az egész emlékház tökéletes illúziót kínál, a falakon festmények az akkori művészeti élet meghatározó figuráiról, a muzsikusok mecénásairól és arról, hogyan nézett ki Bécs a 18. század végén. Minden kép, installáció, makett és tárgy közelebb visz a Mozart család mindennapjaihoz, kiállítottak például egy korabeli játékasztalt, amely a házaspár biliárdszenvedélyére utal, a restaurált ruhák pedig azt idézik fel, hogy Wolferl – ahogy a felesége, Konstanze nevezte – milyen szívesen és gyakran vásárolta meg magának a legújabb divat szerint készült holmikat.
Az ötletek tehát pótolják az eredeti tárgyakat, bár a Mozart-háznak ez utóbbiról sem kell teljesen lemondania. Időszaki kiállításokra gyakran kapnak kölcsön Salzburgból egy-egy értékes darabot a hagyatékból, múlt év őszén például azt a fortepianót hozhatták el állandó helyéről, a Mozarteumból, amely itt állt, a domgassei lakás dolgozószobájában. A hangszert Mozart Bécsbe érkezése után vásárolta a neves mestertől, Anton Waltertől, és rengeteg művét – az összes, Bécsben született zongoraversenyét – erre a hangszerre komponálta. A fortepianót a bécsiek két héten át nemcsak láthatták, de hallhatták is a Mozart-házban, esténként ugyanis egy-egy meghívott muzsikus játszott rajta a látogatóknak. Az emlékház tehát nem csupán múzeum, de mindenféle programnak is helyet ad. Ott jártunkkor például saját kezű Mozartkugel készítést szerveztek gyerekeknek, és a pincében berendezett koncertteremben az idegenvezető éppoly lelkesedéssel magyarázott a marcipángolyók csokoládéba mártogatásáról, mint amilyennel a kiállításon mesélt Mozart állítólag gyönyörű kék szeméről. A hangversenyterem székeit egy nagy asztal köré állítottak, az ott főzött csokiszósz illata terjengett a levegőben, közben diszkréten szólt a hangszórókból a Varázsfuvola, és a világ szinte tökéletesnek tetszett.
