Élt 71 évet, írt 207 fiktív levelet, a magyar széppróza első remekművét, korának legélvezetesebb olvasmányát. Árkus papírok százait rótta tele szálkás betűkkel, hogy gyönyörűséges szavakba, választékos mondatokba öntse szívét szaggató honvágyát, sokáig éltető és lassan kihunyó reményeit, bús magányát, egyhangú életének mulattató vagy szomorú eseményeit.

 

 

„Igen szomorú vigasság” – jegyezte fel a szultánnál, a „sokfeleségű császárnál” tett látogatásairól, a „fényes tündöklő portán”. A fehérnépek nála „bóbitás foglyok”, az ágyú „réz-prókátor”, a hajók „tengeri lovak”, a halálraítélteket nem a tengerbe dobják, hanem a „néma halak országába küldik”.

 

Székely nemesi családban született. Apját, Thököly Imre hívét kivégezték a császáriak. Mindez közrejátszott abban, hogy élete másként alakult, mint a korabeli székely nemesifjaké. A kolozsvári jezsuitáknál tanult retorikát, Rákóczi fejedelmi udvarában csiszolódott, Párizsban és Versailles-ban szívta magába az akkor éppen virágkorát élő levélirodalom kifinomult, gálánsan csevegő stílusát és az európai műveltséget. Kinyílt előtte a világ. Az egész úgy kezdődött, hogy tizenhét évesen Rákóczi mellé került apródnak. A lelkes, mindenre fogékony kamasz egyre nagyobb csodálattal tekint „kis urának”, rendkívüli műveltségére, emberi nagyságára. Kész követni bujdosó utjain bárhová. Elkíséri Lengyelországba, együtt hajóznak Franciaországba, ahol megtanul franciául, eredetiben olvassa – később magyarra fordítja - a kor legdivatosabb szerzőit.

 

MAGYAR ÉS NYELVE

A szatmári béke után az eszméit eláruló nemesség anyanyelvét is megtagadta. Úr nem beszélt magyarul. Hazájától távol csak Mikes Kelemen körmölte leveleit ékes magyar nyelven.

Amikor a rodostói krónikás belekezd egyoldalú levelezésébe kitalált rokonával, P.E. grófnővel, vagyis „Édes nénémmel”, atyafias szeretettel, udvarló szép szavakkal, mintha társalogna vele székelyes huncutsággal, ám versailles-i formába öntve, Magyarországon még ismeretlen ez a műfaj, nincs irodalmi élet sem. A kurucok leverését követő szatmári béke után elnémultak a múzsák. Az eszméit eláruló nemesség saját anyanyelvét is megtagadta. Úr nem beszélt magyarul. Kisebb uraságok latinul, nagyuraságok németül társalogtak, az elit franciául – a nép meg mélyen hallgatott. Valahol messze, távol hazájától Zágoni Mikes Kelemen körmölte leveleit ékes magyar nyelven. Édes nénjének és nekünk, az utókornak.

 

Az emlékév jó alkalom, hogy bevalljam: sokáig csak felületesen ismertem, egyetlen sorát tudtam fejből: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejtem Zágont!” Egyszer kezembe került a Leveleskönyv régi kiadása, és nem tudtam letenni. Olyan élvezetesen számolt be a rodostói udvar klastromi rendjéről, a fejedelem mindennapjairól, sárvizekről, népszokásokról, akár egy Törökországba kiküldött tudósító, anno. Ma már egyre többen állítják, hogy hazai irodalmunk kezdetétől a XVIII. század végéig nincs még egy olyan vérbeli csevegő, mint Mikes Kelemen. Azt már kevesen tudják, hogy ez a személyes ízű, művészi levélregény miért éppen Rodostóban születhetett meg. Mert nem volt kivel társalogni! Amit nem mondhatott el senkinek, kiírta magából. Örömét, bánatát, Zsuzsikát, élete egyetlen nagy szerelmét. Vonzalmuk hiába volt kölcsönös, Kőszegi Zsuzsi mégis az idős, kopasz, ámde gazdag gróf Bercsényi Miklóshoz ment férjhez. Távozása után kihunyt az utolsó boldogító fénysugár Mikes elárvult életében. Negyvenkét, honvágytól gyötört esztendőt töltött Rodostóban, ott is halt meg, pestisben. Kívánsága sokára és csak részben teljesült: lélekben visszaköltözhetett szeretett szülőföldjére.

 

 

Kedves bátyám! Örömmel tudatom, hogy Az ismeretlen Mikes címmel hiányt pótló gyűjteményes kiállítás nyílt – látogatható október 13-áig – az ELTE Egyetemi Könyvtárban és az Egri Főegyházmegyei Könyvtárban. Ott láttam eredetiben a kézírását. Nénjéhez írott soraival búcsúzom: „az én szívemnek minden zsebje, ránca, fiókja tele van a kédhez való szeretetemmel”.