Mostohaapám, anyám második férje, foglalkozását tekintve egyetemi filozófiatanár, úgy harminc éve egy családiasnak szánt beszélgetésben egyik falnyi könyvespolca előtt hátradőlt a karosszékben. Rám nézett, s a sokat látott ember magabiztos mosolyával a következő kinyilatkoztatást tette: a modern irodalom, fiam, átmegy rajtam, mint libán a zsenge fű.
Hogy gyűlöltem ezért a mondatáért (is). Mással sem volt tele a fejem, csak Plath, Kerouac, Ginsberg, Heller, Tournier, Camus, Robbe-Grillet írásaival. A lista felsorolhatatlan, dühös válaszomban a magyarokat nem is idéztem. Ez a beszélgetés sem vitt közelebb bennünket egymáshoz, valami olyat is magyarázott még teátrális mozdulatokkal a könyvei felé intve, hogy ezek itt csak a port fogják, semmi sem koszosabb, mint a könyv.
Talán csak tíz év kellett hozzá, hogy néhány költözés után belássam, tényleg a könyv az egyik legpiszkosabb dolog, amihez ember az otthonában nyúlhat. Aztán még kellett további egy-másfél évtized, hogy lassan az ő akkori életkorába lépve, elmélázzak rajta, hogy a modernségnek a hegynyi könyvhalma, bennük a stílus szép bravúrjai, a sokszoros szövetű szövegek bonyolult labirintusai, az önmagáért való stíl mutatványai, szóval mindezen élvezet vajon mennyivel vitt előbbre engem. Tudok-e bármivel is többet, mint előtte? Vagy csak öncél volt az egész?
Hamvas Bélához is egy kicsit hozzá kell öregedni. Legalábbis nekem biztosan kellett. Egy helyütt azt kérdezi, vajon észrevehető-e a Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinája óta eltelt ötezer év alatt az a fejlődés vagy haladás, amelyről annyit beszélnek? Vagy igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy haladás nincs, az emberiség mindig egy helyben állt, és örökké egy helyben fog maradni? Elsőre azt a választ adja, hogy a négyezer-ötszáz évvel ezelőtt írott Su-king formája modern, sokkal modernebb, mint a jóformán tegnap élt, bizonyos tekintetben archaikus Walt Whitman. Az emberi lét nagy témái nem változtak. Mindig ugyanarról volt szó: Lao-cenél, Origenésznél, Eckehart mesternél, Emersonnál.
Meg kell válogatni, mit olvasunk, kevés az idő. „Az ember életében sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti” – írja Hamvas. – „… csak egészen kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. (...) Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri, meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs objektum.”
Ment-e a könyvek által a világ elébb? Kicsit finomítva a választ, Hamvas Béla valahogy úgy fogalmaz, hogy ha előbbre nem is ment, de érett az emberiség. Úgy, mint a jó bor, nemesedett, súlyosabb lett. Vagy Hamvas parafrázisként úgy mondhatnám, a könyvek, s az emberi lét, mint Bach fúgái, önmagukba visszatérve és magukba fordulva és felegyenesedve, várakozásokban és harmóniákban hömpölyögve kiteljesednek.
A modernséget, köszönöm, fogyasztottam eleget. Emléke alig maradt, haszna alig több, mint társaságban csillogtatni ismereteket, érdeme annyi, mint a keresztrejtvény-töltögetésnek. A fúgák Tolsztojban, Mannban, Dosztojevszkijben szólnak.
