Merthogy a többiek híres-neves zenészpalánták, biológusok, agykutatók lesznek, neki hozzájuk képest semmiféle végzettsége nincs, csak valami kulturális, közéleti tevékenységet végez, amiből próbálja kihozni a maximálisat…

Felgyalogolt egy gimnázium háromemeletnyi lépcsőjén, hogy egy órát tölthessen diákok között. Lett belőle kettő. Igazán meg sem lehetett különböztetni, ki az előadó, ki a hallgató. A gimnazisták nem tudták, ki jött közéjük: helyes, csinos lány, azt elsőre megállapíthatták. Aztán Lukoviczky Réka mesélt magáról, és a világ legtermészetesebb módján beleszőtte a történetébe, hogy egy autóbalesetben elvesztette a bal lábát.

Még csak fel se szisszent senki.

Mielőtt a Robotlány megszületett

Amikor a baleset után felébredt a kórházi ágyon, először azt realizálta, hogy megváltozott a teste. „Nagy emocionális pillanat volt! És borzasztó kemény a ténnyel szembesülni – emlékszik vissza arra a nyári napra. – Viszont amit annál is erősebben éreztem, az az életszeretet. Az, hogy kaptam egy második esélyt az élettől. Nem kis ajándékot. Ha életben maradtam, akkor igenis tartalmasan kell leélnem az életemet.” Halálközeli élmény? Úgy nézett az életére, mint egy filmre, amelynek legelső óráját rosszul írták meg, viszont a maradék másfél órája majd tartalmasan és értékesen telik el.

Hét hónapig tartott a rehabilitáció. Volt benne összeroppanás, volt mélypont annak ellenére, hogy az első egy-két hónapban mintha éjjel-nappal valami „drog” hatása alatt lett volna. Adódtak nehéz pillanatok, de attól a bizonyos életszeretettől többé nem akart szabadulni. Sutának, kiszolgáltatottnak érezte magát, amikor felpróbálta az első protézist. Teljesen átalakult a mozgáskultúrája, a mozgáskoordinációja, meg hát a pluszfeladat, amikor társaságban megy az utcán, és azt kell figyelnie, hol a kátyú… Akkoriban kezdett kialakulni a problémamegoldó képessége. Észrevette, ha problémaként fogja fel a vele történő dolgokat, azok is maradnak! Átalakította a gondolkodását: inkább lássa faladatnak. Immár nagy feladatot lát, és apró részfeladatokat.

Ha nem történik meg vele az egész, gondolja utólag, érzett volna valami hiányt. Kellett neki az, hogy történjék valami, ami célt ad az életének! És ma már azt mondja, ha így alakult, el kellett fogadnia, hogy neki ez a sorsa.

Talán a történetéből előbb-utóbb könyv születik. Talán már az is jó lenne, ha újra találkozna azzal a három emberrel, akikkel együtt ült a kocsiban. Talán ideje szembenézni a régi történettel, mert akkor más összefüggések tárulnának fel. „Nem tudok haraggal élni. Fizikailag fájdalmat okoz.”

Kitalálta magának a Robotlányt. A Robotlányt, aki a sorsával a nyilvánosság elé áll.

A Robotlány születése után

Megvilágosodott, hogy a másság hirdetése a dolga. Minden olyan ember mellett szeretne kiállni, aki a társadalom szerint elfogadhatatlan: a hajléktalanoktól a saját nemükhöz vonzódókig. És azok mellett, akik valamiért nem tudnak „beilleszkedni”. Szeretné ezt a missziót folytatni, mert szerinte aki a többséghez képest másként él, ugyanolyan ember, sőt lehet, hogy sokaknál fantasztikusabb figura. „Ne a külső alapján ítéljünk! Ugyanakkor ne higgyünk el mindent, amit látunk, mert attól, hogy valaki ránézésre dekoratív és fiatal, lehet, hogy szívátültetett. Próbálom az emberek érzelmi intelligenciáját fölspékelni, mert éppen a zárkózottság, az elhallgatás épít falat az emberek közé. Azt a falat pedig nagyon nehéz ledönteni.”

A baleset előtt a külvilág alapján definiálta magát. Hogy ki mit gondol róla. Hogy mennyire fogadják el a külsejét, a belsejét. Azt érezte, hogy tetszeni akar másoknak, és annak alapján vont le következtetéseket. Most meg? Éppen az ellenkezőjére tevődött a hangsúly! Hogy ami belül van, azt hozza felszínre, és abból építkezzék! Mert rájött: arra, hogy valaki mit gondol róla, neki valójában nincs hatása. És különben sem az ő dolga, hogy figyelje, ki hogyan viszonyul hozzá.

Mit csinál? Amikor 2017 őszén véget ért a mentorprogram, a Robotlány válságon ment át. Ihletszegény volt. Kevés inger érte, és sok problémája támadt a lábával. Pedig a mai napig a futás jelenti neki a csúcsteljesítményt. Viszont hosszú procedúra, hogy olyan művégtagot kapjon, amely nem teszi tönkre a testét, terhelésnek viszont ki tudja tenni. A nagy cél, hogy végre legyen saját eszköze, és koptathassa megint a Margit-sziget pályáját. Paralimpikon szeretne lenni! Lehetségesnek is ígérkezik, hogy profi szinten fusson. Bár tudja, vannak korlátai, hiszen tudja azt is, az emberi test nem arra lett kitalálva, hogy a talpa helyett az ülőcsontján támaszkodjék. Viszont azt is tudja, hogy az emberi test annyira képes alkalmazkodni megváltozott körülményekhez, hogy ha ad időt magának, az lehetséges utat jelentene. És akkor megpróbálkozhatna a versenyszerű felkészüléssel. Most tehát nem elsősorban előadásokat és workshopokat tart, ahogyan addig szinte kizárólag tette.

A Robotlány háttérbe vonul?

Időközben fenntartásai keletkeztek a közösségi médiával. Amikor egy ötlet érni kezd benne, hogy valamilyen szellemi terméket hozzon létre, jólesik eltűnnie. Olyankor se posztolni, se lájkolni nem akar. Ez viszont rossz a követőknek, hiszen nagy a verseny értük, és ha valaki csak két hétre is, de eltűnik, annyi idő alatt a követők máshová pártolnak át! És bár neki sosem az volt fontos, mennyien követik, immár nagy feladvány, hogy „rendszeresítse magát”. Ő meg bizony – időszakosan ír. Jó művek akkor születnek, ha ihletet kap. Érvényes ez a Lábatlan blogra is.

Mindettől persze még fő brand maradt a Robotlány, hiszen a projekt összes eleme egyetlen egésszé kapcsolódik. A Robotlány a nagy halmaz, abban vannak a kis halmazok: a futás, az előadások, a blog, a divatmegkeresések, a modellkedés, a fotózások, a film, amelyben a nyáron szerepelt. (És nem is a lába miatt.) Az elfogadás. A nyitottság. A másság. Hogy megmutasson olyan dolgokat, amelyek szokatlanok. Egy címlapfotó, amellyel a legtöbb emberhez tud eljutni.

Álomfejtő órákra ugyan jár továbbra is iskolákba, de most azt határozta el, otthon csinál öt-hat fős társaságoknak személyes foglalkozásokat, ki hogyan tudna előbbre haladni az életében. Ennek a promócióján töri most a fejét. Szeptembertől pedig sportszervezést tanulna az ELTE-n. Ami mindenhez kapcsolódna, ami ő.

Vagyis megerősítést kapott az 50 tehetséges magyar fiatal programtól. Igazolta, hogy amit eddig letett az asztalara, annak van megbecsültsége. Azt a visszajelzést kapta, hogy valamit talán jól csinál. Van rajta persze még csiszolnivaló, de immár a következő szintre léphet. Mindehhez a szerencse is megadatott: a találkozás a mentorával. Al Ghaoui Hesnával hasonlít a személyiségük, hasonló dolgokat szeretnének elérni az életben. Felismerték magukat egymásban, ettől sokkal hatékonyabbá vált a közös munkájuk. Nagyon sok ajánlást kapott tőle. És hálás azért is, hogy megismerhette a többi tehetséges fiatalt. Van, akivel most is gondolkoznak közös munkálkodáson. Valamit úgyis kitalálnak! A Robotlány nem áll le.