Tiszamogyoróson, az ukrán határ mentén született, jelenleg Kisvárdán él. Az otthoni környezet, a falusi miliő, amelyben felnőtt, máig a kikapcsolódást jelenti Koncz Gábornak. „Pedagógus édesanyám, hitoktató testvérem, szintén pedagógus menyasszonyom és mezőgazdász édesapám sokat segítenek, mindig is támogatták elképzeléseimet – meséli. – Sokat segítettek akkor is, amikor a doktori disszertációmra készültem, biztosítva számomra a nyugodt alkotói légkört az iskolai tanítás után. Édesapámmal a mai napig szívesen megyek együtt egy-egy szakmai útra.”

Nem véletlenül választotta hivatásául a tehetséggondozást. Olyan általános iskolába járt, ahol a különböző évfolyamok tanulóit egy csoportba összevonva tanították. Ezért a saját példájából is tudja, mennyire meghatározó lehet egy tanáregyéniség az ember életében. „Az én esetemben az egyik gimnáziumi matematikatanárom volt az a pedagógus, akinek köszönhetem a magabiztosságom és talpraesettségem, amit most én is próbálok a gyerekeknek átadni, hogy bízzanak magukban, s céljaik megvalósulnak” –idézi fel az indulás nehézségeit a Pedagógus Kutatói Pályadíjas, Bonis Bona és Pro Progressio-díjas biológiatanár.

Tanári tapasztalatai alapján úgy véli: a természettudományos tehetség inkább meghúzódik, és várja, hogy felfedezzék. Szerinte nagyon nagy felelősség, vajon sikerül-e meglátni a tehetséget. A mentorprogramtól azt várja, hogy olyan kollégákkal találkozzon, akik tapasztaltabbak a tehetséggondozásban, s hasznos tanácsokkal szolgálhatnak. Mivel az Arany János Tehetséggondozó Programban hátrányos helyzetű diákokat is taníthat, gyakran találkozik a sokat emlegetett és például a Czeizel-modellbe is beépített „sors faktorral”. Gyakran szembesül azzal, hogy hiába kerül be sok tehetséges diákjuk a felsőoktatásba, ha támogatás nélkül többen közülük kiesnek az intézményes képzésből, vagy „jó esetben” csak kemény munka mellett tanulhatnak. Azt reméli, hogy a mentorprogram segítségével talán javíthat ezen az elfogadhatatlanul borús kilátáson.

Egyetemistaként nehezen tudott dönteni, hogy tanár legyen vagy kutató. Végül „tudóstanár” lett, s ma úgy érzi, jól döntött. A tanításban találja meg azt a többletet, ami a kutatásból hiányzik. Arról nem is szólva, hogy az egyetem sok esetben „kész tudóst” kér a középiskolától, ezért már a gimnáziumban igen magas szinten kell tanítani. Korántsem egyirányú utca az oktatás, teszi hozzá, „legyen bármilyen meglepő, tanítványaim ötletei, kreativitásuk inspirálnak engem is. A vidámságuk, bizalmuk pedig az én derűmet is táplálja, amely szükséges a sikeres együttműködéshez.”