Nem tudja, hogyan él az, akinek nem olyan a keze, mint az övé, ennek ellenére a szülei nem neveltek belé semmiféle betegségtudatot. Mozgásszervi fogyatékosként született: a jobb kezét többször is műtötték, amíg egy speciális módszerrel csaknem tíz centivel meg tudták nyújtani.
Ismeri, milyen kiközösítettnek lenni. „Ha nem állnak szóba az emberrel, az rá is viszi az önfejűségre. Lehetett néha kilógni a sorból, mert azt éreztem, úgysem vagyok benne.” Adódott, amikor inkább ő bántott meg másokat, mintsem őt bántsák. A fogyatékosságából sosem csinált titkot. „Muszáj volt megtanulni, hogy ha titkolózom, abból kellemetlenségeim származnak.”
Élte a budapesti diákéletet, mosott kocsit, szórólapozott. Mert bár Hódmezővásárhelyen született, immár a fővároshoz köti a családja, a barátnője.
Több fordulópontra tekint vissza. Amikor tíz hónapon át viselt a karján egy két és fél kilós vasat, az Ilizarov-féle rendszert. Amikor olyasmivel kezdett foglalkozni, amivel más még nem. Amikor esélyegyenlőségi ügyvivő lett. Amikor öt hónapig az Európai Parlament esélyegyenlőségi és sokszínűségi egységében gyakornokoskodott Luxembourgban.
A jog érdekli. Már egyetemistaként előadást tartott a jogszociológia tanszék antidiszkriminációs kurzusán. Mondták neki, amikor majd tárgyalni fog, ő lesz az az ügyvéd, aki az akadálymentesítés hiányának ellenére a helyszínre tud menni, mégis átérzi az ügyfelei problémáit. Mert két társadalmi réteg, a fogyatékkal és a fogyaték nélkül élők mezsgyéjén érzi magát. Ezért akarja vizsgálni a maga és a sorstársai, a társadalom reakcióját, lehetőségeit, jogait. Felelősnek tartja magát azért, hogy mit kezd avval az eséllyel, amely neki megadatott. „Még idealista vagyok. Labdaszedő a nagypálya mellett” - neveti el magát.
Azt mondja, lámpást adott kezébe az Úr, bár nem tartja magát hívőnek. „Vallási türelemmel rendelkezem - írja körül világnézetét. - Isten azt akarta, éljek a helyzetembe beletörődve, mégsem nyugszom bele. Lássuk, mire megyek evvel az átokkal és áldással.”
Azt gondolja, avval, hogy közreműködik mind a jogsegélyezésben, mind a jogalkotásban, olyan emberi sorsokat ismer meg, amelyekből elhivatottságot merít. „A lényeg, hogy ne a kispadon üljek örökké” - sző terveket.
Érdekli az irodalom, a történelem, a hadtörténet. Imád főzni: fölnéz a mesterszakácsokra. Aztán legyint. „A szüleim azt mondták, nekem a fejemből kell megélni. Igazuk van. Sokat köszönhetek nekik.”Azt tapasztalja, nincs integráció. „Ami van, azt úgy nevezem: Taigetosz integrációs program. Kihívás mást, másként csinálni.”
