Neki mindenki közönség. Jó színész, valószínűleg jó színházcsináló; vélhetően jó filmrendező is, különben nem nyert volna rövidfilmfesztivált. Egy pesti-piliscsabai srác, aki összetartó, de előrevivő családi háttérrel indult, és lett koleszos az esztergomi ferenceseknél. „Szerették volna, hogy a saját közegemben próbáljam ki, mit érek” - vélhették szerinte a szülei, amikor kamasz fiukat elengedték. De tizenhárom éves korában kezébe nyomtak egy kamerát. A bentlakásos létet egyébként ajánlja másoknak is. „A kollégium leképezi a valóságot. Megtanítja az embert, mi megy a világban.”
A kamerája nyitott ablakot a világra. Eleinte még „gépben vágott”, aztán már vágóasztalon illesztgette össze korai szerzői filmjeinek snittjeit. Csinált két- meg három- meg tízpercest… Mi sem volt természetesebb, mint hogy rendezőnek jelentkezzék a színművészetire! Azt mondták neki, ahhoz még fiatal, de fölvették színésznek… Három év múltán, párhuzamosan a színészmesterséggel, színházrendezői tanulmányokba is fogott. Aztán, amikor az első diplomáját megszerezte, a másikért már mégsem törte magát. Sokan bolondnak nézték, de addigra visszakanyarodott a gyökerekhez: most egész estés játékfilmről álmodik…
Vagyis színház? „Kicsit dühös vagyok a kőszínházi kultúrára, mert nem injektálja magába a következő nemzedéket.” Tehát inkább film? „A színház jelen idejű, a film hosszú távú”. Bár tulajdonképpen mindegy. „Tematikában gondolkodom, ami a generációmat érdekli, nem három-négyszáz éves darabok aktualizálásában”. És úgy egyébként is. „Ma nincsen, mint volt valaha, »sorok között«. Ma csak »sorok között« van!” Mert milyen a mostani színház? „Régi darabokat, régi formákat látunk. Nem történetet.” Tehát mégis inkább a film? „A színház felnagyít, a film hajszálpontosan az, amit akarok. A film lezárja a dobozt.” És akkor mi a helyzet a színészettel? Hát… a színész lelkén át azonosul a darabbal a közönség…” Akkor miért, hogy mégsem…? „Egy évig stúdióztam a Bárka Színházban. Amikor előadás volt, ötre bementem, aztán órákat vártam a jelenetemre, hogy bevigyek egy tálcát. És tízkor végeztem…” Ez neki kevés volt. Ráadásul ő inkább képben gondolkodik. „Azt akarom megmutatni, hogyan élik meg az emberek a kapcsolataikat.”
Ő meg este, éjjel él. Nem jár annyit színházba, amennyit szeretne, moziba hetente jut el, ugyanis dolgozik, dolgozik, rengeteget dolgozik. „Nincs meg az a két-három óra sem naponta, legalább hetente, amikor leülhetnék olvasni… Hogy ne felejtsem el, emberi lény vagyok, nem robot!” Minden produkciója végén annyira elfárad, hogy elhatározza: abbahagyja. Aztán kezdi elölről, mert csakis a munka érdekli. Azt gondolja, mindent a saját bőrén kell megtapasztalnia. És azt reméli, valahol, valamikor összeér az a tudás, ami csak a könyvekben van megírva.
