Elképzelhetetlenül színes, gyermekien nyílt, asszonyosan telt, buja és felkavaró, már az első találkozáskor a karjaidba dobja magát, mégis titokzatos, szürreális, és bevehetetlen. Frida Kahlo nem születhetett volna másutt, és señor Jose Gardado Rayo de Plata is csak itt teheti aranyos övcsatjára, s pisztolyára a kezét, hogy hölgyét meghódítsa. Ó Mexikó, kétszer léptem a földedre, ezerszer varázsoltál el… Visszavágyom.

Poggyász rendben, repülőre a csíkos zokni nálam, és ahogy kértem, a szélen ülök. Felszállunk. Az irány Budapest–New York–Mexico City. Nyugatnak tartunk, mindig csak nyugatnak. És nekilátunk utolérni a napot. Hasítja a gép a levegőt, de ennek a pénteknek csak nem akar vége szakadni. Minél távolabbra megyünk, a Nap annál feljebb világít, végül tizenhárom óra elteltével megadja magát, lebukik. Mexikó fővárosában éjszakai fények fogadnak. Párában és füstködben úszik a város, hiába meresztem a szemem, a Popocatépetl-t nem sikerül meglátni. A gép úgy ér földet, mintha puha szőnyegre futnánk.

Olá, Mexikó! Megérkeztünk.

Kik vagytok, szakállas, fehér istenek?

Este tízkor andalgunk a főváros pálmákkal övezett széles sugárútján, a Reformán, hullámzanak az emberek, mintha délután hat óra lenne. Nem győzzük elhárítani a szerenádra kínálkozó csipkeinges, sombrerós mariachi-zenekarok próbálkozásait. A kereszteződésekben árusok, a fához kötözött kicsi fiú anyja rágógumit és cipőfűzőt kínál a zöldre várakozó kocsik között. Karnyújtásnyira tőle párizsi elengancia, ruhák, parfümök, autók.

Az utakon nappali fényesség! Húszmillió ember él ebben a hegyekkel körülzárt óriási medencében, mely valaha egy Texcoco nevű tó bölcsője volt. A mai metropolis az ötezer méter magas Popocatépetl lábánál a legrégebbi lakott település a kontinensen. A főváros elődje, az ősi Tenochtitlán, „a kaktuszgyümölcs palotája” jár a fejemben, az aztékok valahai, cölöpökre épült, gazdag városa. Szigetein évente többször arattak. Házait, vadasparkjait és piramisokra emlékeztető templomait, a mérnöki pontossággal tervezett utcák és épületek szövevényét ámulva nézték a hódító spanyolok:

„Miután megannyi várost és völgyet láttunk, csak csodálkozunk e sok hatalmas tornyon meg épületen, mely a vízen áll, s mind kőből való. Némely katona kérdé, vajon amit lát, azt álmában látja tán…”

A messziről érkezett, szakállas, fehér „isteneket” és sosem látott lovaikat viszont az indiánok csodálták. Egy hódításkorabeli könyvben egy szemtanú így számol be az első találkozásról:

„A szarvasok hátukon a katonákkal egyre közeledtek. Horkantottak és nyerítettek. Szörnyen izzadtak, a víz patakokban ömlött a testükről. A tajték a földre fröcskölt pofájukból.”

Nem csoda, hogy még az uralkodó, a jóslatokban hívő II. Montezuma is az óceánba merült félistennek hiszi a spanyol király kapitányát, Hernan Cortezt, kinek érkezése 1519-ben megegyezett a jóslatokban szereplő uralkodó, Tollaskígyó visszatértének idejével. A hódítónak gazdag ajándékot küldő, emberáldozatra is kész, végül szerencsétlen sorsra jutott Montezumára gondolva nem először érzem Mexikó történelmének kultikus varázsát. És most, ezen az utazáson találkozom először azzal a nézettel, mely szerint ma már nem hódításról beszélnek, hanem a két kultúra, az indián és a spanyol találkozásáról. Fél évezred múlt el…

Mint víz a csokoládénak

Az éjszakai sétát kora reggel folytatom, irány Xochimilco, a legendás piac és találkahely, ahonnan előre tudtam, nem lesz könnyű szabadulni. Nem csak azért, mert a kaktuszkofák, virágárusok, a chili ezer változatát, a gyümölcsök garmadáját kínáló kereskedők színes forgatagát lépten-nyomon megszakítják a szabadtéri tűzhelyek, büfék és lacikonyhák a hozzájuk tartozó nyálcsordító illatokkal és ízekkel. Nem törődtem az óvatosságra intő tanácsokkal, kóstoltam rántott tökvirágot, tüskéitől megfosztott kaktuszt lecsós chiliszószban, meleg quesadillát, ezt a kukoricalepénybe töltött, zöldségekkel, húsokkal, rákkal, sajttal átsütött helyi ínyencséget – ez lett a kedvencem. Na, meg a frijoles con queso, ami nem más, mint fokhagymával ízesített sajtos babpüré – itthon is készítem húsok és sült zöldségek mellé, mit mondjak, fölséges!

Ha már az ételeknél tartunk, muszáj egy filmet emlegetnem. Az igazi az lett volna, ha itt, Mexikóban látom. Pesten találtam rá, de legalább visszahozott... A magyar címe azonos Laura Esquivel, a fiatal írónő könyvének címével: Szeress Mexikóban! Az eredeti címe, Como aqua para chocolate – Mint víz a csokoládénak.

A mexikói forradalom idején játszódó történet egy szenvedélyes szerelem nehezen beteljesülő drámája. Az abszurd kezdet, amikor hagymavágás és csokoládéfőzés közben a konyhaasztalon születik meg a gazdag parasztcsalád legkisebb lánya – hasonló folytatást tartogat. Titából híres szakácsnő lesz…

Átsütött ez az életöröm rajtam is, ahogy átmelegített a délutánonként pontosan érkező gyors és bő esőket felszárító forró napsugár. Úgy szívtam magamba ezt a sugárzást, mint ahogy a nap melegét próbáltam elraktározni. Ahogy a városok, Taxco, San Miguel de Allende, Toluca, Acapulco vagy Mexico City legszebb terein szinte ájultan heverő kutyák, lustán szívtam magamba a déli forróságot és szenvedélyt, amivel eddig ilyen kendőzetlen, tiszta valóságában még sehol sem találkoztam.

És van még egy asszony, egy művészasszony, akinek albumait és képeit szerte Mexikóban megtalálni. Életéről kötetek, filmek, dokumentumok százai beszélnek. A La Casa Azul valahai lakója, a festő, Rivera felesége, áldozata, művésztársa, szerelme, Frida Kahlo. A Kék Ház Mexikóváros peremén ma emlékhely és múzeum. Jóval utazásom után találtam egy életrajzra, Lakatos Lilla írta. Egyetlen képet szeretnék felidézni belőle. Tudni való, hogy a tizennyolc éves Frida Kahlo egy zsúfolt autóbuszon, ami egy villamossal ütközött össze, borzalmas balesetet szenvedett.

„A baleset helyszíne olyan kegyetlen, bizarr és szürreális látványt nyújthatott, mint később a festőnő alkotásai. Az ütközés során valahogy leszakadt Fridáról a ruha, így meztelen testtel zuhant a busz padlójára. Egy festő vagy kézműves ült mellette, kezében egy aranyporral teli papírzacskóval, ami kiszakadt, a meztelen lányt vér és aranypor borította.”

Én ismerem a nőket, señora!

Xochimilco egyébként nemcsak piac. A valahai tórendszer maradványa, a hangulatos csatornákkal szabdalt szigetek a nyüzsgő főváros kiránduló és találkahelyei. A vízen színes csónakok visznek népes és hangos családokat, összebújó szerelmeseket, zenészek játszanak, úszó árudák kínálják az agávéból készült kaktuszpálinkát, a tequilát, melyet szertartásosan sóval és limonnal illik fogyasztani.

Az átlag mexikói nem gazdag, de nagyon könnyen boldog. A muzsika, az érzelmesség, a tánc a vérükben van, könnyedek, megölelnek, mañana, ígérik, majd holnap… de a holnap olyan messze van! Amerre jártam, fiesta mindenfelé. Kis csoportosulás, gitárszóló, a szivárvány minden színében repdeső szoknyák, homlokok fölé tolt sombrerók, koccintásra emelet poharak – valamit ünnepelnek. Röpke délutánok ezek, nem világraszóló ünnepek, de megállnak, és kiélvezik a röpke délutánt is.

Egy ilyen délutánon találkoztam a tekintélyes külsejű, meghatározhatatlan korú, magamban csak hivatásos macsónak nevezett, señor Jose Gardado Rayo de Platával. Arannyal hímzett hófehér sombrerót, aranygombos fehér öltönyt, fölötte indián mintákkal szegett fehér köpenyt viselt. Csokorra kötött sárga selyem nyakkendő egészítette ki az öltözékét. Érzéki szája fölött (gyanítom festett), hollófekete bajusz, sűrű, sötét (szintén festett) szemöldök árnyékolja kíváncsi szemét.

- Mire válaszoljak, señora? – kérdezi, és keresztbe teszi egyik lábát a másikon.

- Meddig macsó egy férfi, señor Plata?

- A macsóság nem felvett szokás, señora. Az ember belső lényéből fakad. Aki macsó, az így születik, és ezzel hal meg. A férfi ideje amúgy is végtelen, señora…

- Mitől macsó, például ön?

- A macsó férfi nem adja fel. Sem a harcot, sem a hódítást. Áhítja hölgye álmait, és be akarja teljesíteni vágyait. Úgy kínálja oda magát, hogy ne lehessen visszautasítani.

- És ha mégis?

- Mondtam, nem adja fel. Virágot visz, szerenádot ad, verset küld. Jegyet szerez egy hőn óhajtott előadásra, megjavíttatja az autót, alapítványt tesz, lefogy vagy meghízik, mindegy, kitalál valamit, amivel végül meghódítja szíve hölgyét.

- És aztán?

- Boldoggá teszi. A macsó férfi így akar győzni. Így várja, hogy elismerjék. És ezt csak boldog asszonytól kapja meg. A szerelemben ez a csodálatos, hogy adakozó, szenvedélyes, mégis gyermeki. Ilyen szerelmet kínál a férfi, ha macsó… Még sokáig beszélgettünk, végül táncolni vitt – nagyszerű táncos volt. Sajnos este tízkor mély meghajlással elköszönt, a helyemre kísért és visszaadott a társaságomnak. Szomorúan állapítottam meg, nem tudtam meghódítani. Valaki nevetve odasúgta, a señor ilyenkor elmegy, lejárt a munkaideje…

A totonákok és Kenyeres Mariska

Mexikó, olvasom, az átmenet nélküli ellentétek országa. Most megtapasztalom. A Nap- és Holdpiramis felé menet végeláthatatlan bádogváros, a Chapultepec park túloldalán a gazdag negyedben dús kertek, magas kerítések, drága üzletek. S odébb a szegénység szemétdombjai az apró teraszokon. Két Magyarországnyi ember él a fővárosban, indiánok és spanyolok leszármazottai, s keverékeik, a meszticek. És feketék, akiknek vére szintén vegyült az itteni spanyolok vérével, az ő utódaik a mulattok, velük gazdagodott a mexikói népesség amúgy is színes palettája. Micsoda tobzódó, gazdag, sorsok keverte színek! Kéregetőt keveset láttam, de mindenki kínál valamit, gyöngyöt, faragást, ételt. Az indiánok utódai a templomok előtti tereken tolldíszbe öltözve füsttel, lánggal körített ősi táncot járnak. Ők ezt a látványosságot kínálják.

Egy elzártan élő indián népcsoport, a valaha a Napistennek áldozó, az aztékokat megelőző, ma is létező totonákok szokásai különös keveredésben élnek az egyházi ceremóniákkal. A hódítások után ők is katolikussá lettek, de hagyományaikat beleszövik mai hitükbe. A Guadalupei Szűzanya ünnepe a legnagyobb keresztény ünnep Mexikóban, ilyenkor kiviszik templomukból Mária képét, házaikba rejtik, ott áldoznak étellel-itallal, tánccal, énekkel, csak napok múlva viszik vissza a templomba. Toronymagas faoszlopra mászik föl a mai „sámán”, s fönt sokáig forog „révületben”, minden biztosítás nélkül. Az ő turistáknak szóló mutatványa valóban ősi.

Azt hiszem, a Chapultepec park egyik tisztásán láttam ezt a produkciót, nem sokkal előtte jártuk végig a hihetetlenül gazdag Antropológiai Múzeumot, ami számomra egyelőre követhetetlen időutazás volt, egy délelőtt – több ezer év… Közvetlenül utána élő és fogható kép volt a totonákoké. De még miénk az idő, a nappalok és éjszakák nem engednek pihenést.

Taxcóhoz, az ezüstvároshoz az autópálya után kanyargós szerpentin vezet. Érdemes fölkapaszkodni. Mert ha még nem találtál kedvedre való ezüstgyűrűt – ezt muszáj találni Mexikóban! – itt bármire lelhetsz. Kétszáznál több ékszerbolt kínálja a portékáit Mexikó egyik legkedvesebb városában. Két gyűrű, igazi mediterrán hangulat és egy jó történet marad az enyém Taxcóból: a XVIII. században, egy José de la Borda nevű ember gazdag ezüstbányára bukkant a város közelében, s óriási vagyonra tett szert. A hegytetőn, a szűk utcácskák végében építtette fel a Santa Prisca nevű gyönyörű, churriguereszk stílusú templomot, mondván: „ha Isten ad Bordának, akkor Borda is ad Istennek”.

Az ékszerdoboznak beillő, régi kolonialista városkát, Miguel de Allendét egy kis indián falu helyén építették a spanyolok. Tizenhat temploma, tekintélyes, mégis latinos kedvvel és könnyedséggel berendezett polgárházai, buján zöldellő belső udvarai, az alkonyatban enyhet adó tetőteraszai valaha volt gazdagságot és máig megőrzött kedvet sugallnak. A villogó szemű, tört magyarsággal beszélő Kenyeres Mariska itt köszönt ránk:

- Hát ti?!

Kalandos életútjából most csak egy rövid szakaszt fűzök ide. Fagylaltot ettünk mango- és papayasalátával, s Mariska mesélt.

- Húsz éve beleszerettem egy mexikói fiatalemberbe – beléjük boldogan beleszeret az ember, gálánsak, forrók, és imádnak udvarolni. Aztán a házasság után néhány héttel azt mondja az én férjem, mia donna, ne vezesd az autónkat, mit szólnak a barátaim…! Pedig a férjem tanár, felvilágosult embernek számít. Hát lett három gyerekünk, imádnak az amúgy írástudatlan indián nagyszüleikhez menni, akik diplomát adtak a tíz gyereküknek, és dolgosabbak, intelligensebbek sok nagyképű fehérnél… A férjemmel sincs baj, csak idevalósi – mexikói és férfi!

Még mindig tart az álom, Mexikó nem ereszt.

Most Acapulco legendás öblében szürcsöljük a rummal kevert kókusztejet, kókuszdióból persze. A homokban heverve nézem a híres sziklát, ahonnan halálugrást kísérelnek meg minden évben bátrak százai. Karéjban az öböl hegyei, végig a parton karcsú pálmák, a kicsi indián apák úgy hurcolják apró gyerekeiket, olyan odaadással, mint idehaza purdéikat a régi cigányasszonyok.

Ez most holtidény – hallom –, a szezon decembertől az év első hónapjaira esik, most csak pang a csodás öböl. Még szerencse, gondolom, és belemerülök a vízbe. A nap tűz, a víz alatt elszakadsz helytől és időtől, s miközben a tested minden porcikája érez, kicsit mintha elszakadnál a testedtől is. Este leírom, a csütörtöki naphoz: Acapulco.

Esőisten, ne hagyj el…

Az a pillanat a fővárostól nem messzi, Teotihuacan kövei közt történt meg velem. Az idő is hordozott valami szokatlant. Hőség volt, a napot vékony, sárga felhőréteg takarta, alattuk messze távol hasas, fekete viharfelhők gyülekeztek. Így jártam végig a Nap és a Hold piramisokat. Most - egyedül. Egészen más hatást tettek rám, mint amikor szikrázó, déli verőfényben jártam itt. Fölmásztam, ameddig csak lehetett. Leültem a lépcsőnek szolgáló kőre, nem járt erre senki. Mi nép emelte az irdatlan kőbálványt? Alig valamit tud az ember. A piramisváros nevét, Teotihuacan – „a hely, ahol az emberek istenekké válnak”, sok száz évvel pusztulása után az aztékok adták, igazi nevét nem ismeri a világ. Mint ahogy nem ismeri azt a népet sem, mely az időszámítás előtti I. és a VI. század között élt, aztán eltűnt. Nem nyomtalanul. A két monumentális piramison kívül csodás nyomokat hagytak. Láttam a Madárfejű lepke és a Jaguár palotáját, oszlopaikon kődomborművek, falaikon ma is élvezhető színes falfestmények.

Kik voltak a mesterek? Kik a munkások, akik az óriási köveket összeillesztették? Ezen a földrészen nem ismerték a kereket, és nem használtak vasból készült szerszámokat sem. Mi segítette az életüket? Hogyan laktak? Hogyan szerettek? Mi vitte rá őket, hogy puszta létük fenntartásán túl isteneiknek szóló, ekkora oltárt emeljenek? Mi viszi, tolja a gondolkodó embert ezredévekkel ezelőtt is, most is, mindig, a Mindenség felé? Fekszem a két piramis között, egy háromemeletnyi magas oltáron, hanyatt. A hasas nehéz felhők onnan távolról lassan úszva, fölém érnek. Tenyeremet lefelé fordítva a meleg kőhöz szorítom. Fölöttem, majdhogynem rajtam, súlytalanul lebegnek a felhők. Egy ideig még kéken, sárgán kivillannak a hasadékaik. Ilyenkor megfényesedik az ég. Aztán hirtelen sötét lesz, és hatalmas meleg cseppekben esni kezd az eső.