Este a vörös szőnyegen vonulnak fel pompás ruhakölteményekben, másnap a világ másik felén khaki nadrágban guggolnak egy AIDS kórházban, menekülttáborban vagy nyomornegyedben az elesettek mellett, akik talán nem is hallottak róluk.
A világ őket figyeli, ők pedig azokat, akikre nélkülük nem figyelne a világ. A hírnév, a gazdagság és a szépség mellett a sztárságnak korábban is legalább annyira fontos összetevője volt az emberség. A Beatles már a hatvanas években adott jótékonysági koncertet, és emlékeinkben Audrey Hepburnről a kis fekete Givenchy ruhás képek mellett őrizzük azokat is, amelyeken éhhalálra ítélt afrikai gyerekeket ölel magához.
Az igazi státusszimbólum a sztárok körékben már régen nem a privát sziget vagy a Birkin-táskagyűjtemény, hanem az „aktív” filantrópia. Sok a gazdag, és csak pénzzel letudni a jótékonyságot túl egyszerű lenne: közülük bárki fél zsebből adományozhat dollármilliókat egy távoli ország sosem látott szegényeinek. A kérdés sokkal inkább az, milyen konkrét ügyért hajlandóak saját idejüket és kényelmüket feláldozva harcba szállni. Minden, magára valamit is adó hírességnek küldetése van, legyen az sportoló, zenész, színész, fotómodell, divattervező vagy herceg. A brit alattvalók adóiból élő királyi családtól persze elvárják, hogy hasznossá tegyék magukat, ezt azonban Harry herceg nemhogy kötelességének érzi, de örömmel vállalja. Harry nem tévedt járatlan útra: édesanyja, Diana hercegnő rendszeresen látogatta az indiai leprakórházakat és az angolai taposóakna mezőket. A bátyjánál fesztelenebb és közvetlenebb herceg létrehozta a Sentebale Alapítványt, hogy a szüleiket AIDS-ben elveszítő lesothói árvákat segítse.
Génekbe kódolt jóság
A jótékonyság, a közösségért végzett munka az angolszász génkészlet része. Amikor az angol puritán telepesek partot értek Amerikában a tizenhetedik század elején, lefektették a kolónia alaptörvényét: „a terheket közösen kell viselnünk”. A kemény teleket és az éhínséget csak úgy élték túl, hogy egymásnak segítettek. Amerika rendíthetetlen self-made man mítoszával sem összeegyeztethetetlen a közjó szolgálata. Felismerték, hogy a csúcsra feljutni csak egymással együttműködve lehet, és ha egyszer fönt vannak, a gazdagságból a lentmaradóknak is adni kell. Susan Sarandon, akinek jótéteményei olyan hosszú listát tesznek ki, mint filmográfiája, így vallott: „Néha magam sem tudom, mekkora hatása lesz annak, ha felszólalok. Csak azt tudom, hogy nem tudok magammal békében élni, ha néma maradok. Az én nemzedékem úgy nőtt fel, hogy ha volt bennünk fél szív, fél agy, rögtön tenni akartunk valamit.”
A közösségért, fenntartható fejlődésért érzett felelősség mégsem korkérdés: a fiatal francia színésznő, Marion Cotillard Greenpeace-esként a kongói esőerdők pusztítását vette filmre, hogy hírt adjon az ottélők saját és dzsungeleik túlélésért vívott küzdelméről, míg Scarlett Johansson a (RED) aktivistájaként az afrikai AIDS-ellenes küzdelem elkötelezettje. Scarlett gyakorlott jótevő: a Katrina-hurrikán pusztítása után ételt osztott, az Oscar-díjátadó helyett is inkább Srí Lankába repült, hogy az Oxfam nyomorban élő kisiskolásokat és bántalmazott nőket segítő programjaiban vegyen részt, és otthon is lelkesen gyűjtögeti a cipőket a Souls4Soles-nak.
A helyzet ugyan kissé paradox: miközben a sztárok azt hirdetik, a sztárságnál sokkal fontosabb, hogy a világot jobb állapotban hagyják hátra, mint amilyenbe beleszülettek, éppen az ismertségük a leghatékonyabb eszköz arra, hogy felhívják a figyelmet a megoldatlan problémákra. De mivel a politikusoknál népszerűbbek és szerethetőbbek, üzeneteik rövid idő alatt tömegeket érnek el, ráadásul egy katasztrófa után szinte azonnal önként a frontvonalban állnak. George Clooney, akinek neve összefonódott a darfúri békemisszióval és Amerikában celebrity statesman-nek, celeb államférfinak hívják, tudja, hogy ők sem mindenhatóak. „Az a dolgom, hogy hangot adjak azoknak, akik egy hegyre állva kiabálnák világgá, hogy baj van- de nincs se hegyük, se hangszórójuk.”
Márpedig Hollywood tetejére állva jó messze hangzik a sztárok szava. Bejárásuk van a világot mozgató államfőkhöz, befolyásos üzletemberekhez és médiamogulokhoz. Angelina Jolie, az ENSZ menekültügyi követe pakisztáni politikusokkal tárgyal, felszólal a Világgazdasági Fórumon és emberjogi konferenciákon. Jól bánik a sajtóval - örökbefogadott fia, Maddox képeit is csak azzal a feltétellel adta át a People magazinnak, hogy a kambodzsai emberek szegénységéről is cikkeznek. Híres kollégáit messze felülmúlja médiaszereplésben, de a fotósok így sem látnak mindent: barátai elárulják, hogy Angelina sokkal többet jótékonykodik, mint amennyi bekerül a híradóba.
PR aranyembereknek
A missziók sikere a hitelességtől, az odaadástól és elszántságtól függ, és nem könnyű egyensúlyozni azon a vékony határvonalon, amely az önfényezést választja el a valódi tenniakarástól. Mia Farrow, a darfúri menekültek szószólója tizenkét napig éhségsztrájkolt, amikor a szudáni kormány kitiltotta a külföldi segélyszervezeteket, és felajánlotta szabadságát egy foglyul ejtett lázadóvezérért cserébe, aki félt elhagyni ENSZ kórházat, ahol ápolták. Az ő természetes reakciója másnál talán színjátéknak tűnne.
A hathatós jótékonyság feltételei olyanok, mint egy jól működő vállalkozásé: hosszú távú gondolkodás, átlátható pénzügyek, személyesség, stabil infrastruktúra. Madonna malawi iskolaépítési projektje -amelyhez a Gucci divatház is dollármilliókkal csatlakozott-, elvérzett az alapítványvezetők obskúrus ügyletei miatt. Még az alapokat sem ásták ki, és majdnem 4 millió dollárnak hűlt helye, a popikon jószándékát mégsem kérdőjelezi meg senki.
A vörös szőnyegen, a rockszínpadon, sportpályán vagy kifutón lépkedve különben is csak mi látjuk őket sztárnak, önmaguk számára ők egyszerűen: emberek. A jótékonyság nem páncél, nem védi meg őket a szakmai bukástól vagy magánéleti tévedésektől, sőt, érzékenységüket fedi fel. A jótékonyság nem kelleti magát, nem hivalkodik, és még csak nem is csillog úgy a sztárokon, mint egy de Beers gyémánt- de ahogy a gyémánt, úgy a jótékonyság sem megy ki soha a divatból.
