Ismert képei nagy része is a tökéletességről szól. Ezért néha elkeni a sminket, összeborzolja a hajat. Pedig hiába lázad, mert idilli, ahogy a műtermében rohangál a kutyája, ő bodzaszörpöt kortyolgat, és arról mesél, hogy múltkor pálinkát főzött banánból. A falon pedig fő múzsája nézi egész nap, a felesége. Nánási Pál két hétig nem fotózott, legalábbis nem munkából. Pár napos lányával viszont gigabájtokat töltött meg.

- Tudod már, hogy ki fog téged fotózni?

- Állítólag önarcképet csinálok magamról.

- Ha választhatnál, ha bárkit megnevezhetnél, kinek a gépe elé állnál?

-Ki fotózzon le? Ez jó kérdés. Sean Ellis, vagy Nick Knight, vagy Richard Avedon, bár ezt már nem lehet megvalósítani.

- Ő már meghalt. Miért éppen ők?

- Mert rajtuk nőttem föl. Ők az én hőseim.

- Találtam néhány dolgot, ami az általad említett fotósokban közös. Az egyik az, hogy nagyon szerettek fehér háttér előtt fotózni. Ez számít neked, amikor azt mondod, hogy ők példaképek?

- Nagyon. Nem tudom, hogy Avedon volt-e az első vagy sem, de rá mindenképpen jellemző a hófehér háttér, a fekete-fehér kép és egy nagyon egyértelmű portré. Megmutatja magát az embert, és én is egyre inkább ezt szeretem. Régen abba a hibába estem, hogy agyonvilágítottam a képeket. Ma meg azt kívánom magamnak, hogy olyan helyen legyen a fotózás, ahol természetes fény van, vagy maximum csak egy lámpát kell használnom. Nem lustaságból, de nem szeretnék abban elveszni, ami magáról a fényképezés technikájáról szól. De tudom azt, hogy a legnagyobb hiba, amit egy fotós elkövethet, ha a technikával foglalkozik, tehát az eszközökkel: a fényképezőgéppel, a lámpával.

- Szíved szerint ezt tennéd?

- Szívem szerint igen, mert imádom. De megtanultam, hogy nem szabad, nem az a lényeg, hanem az embernek kell valahogy átjönnie, ahhoz pedig kommunikálni kell, úgy, ahogy te is teszed például.

- A blogodra azt írtad mottónak, hogy a pillanatot akarod elkapni. Veszely Márknál olvastam, hogy ő azért szereti a portréfotózást, mert rajta hagyhatja a saját bélyegét egy fotón, hiszen az történik, amit ő akar. Ezért nem lett szociofotós, mert ott „csak” dokumentálna. A te esetedben mennyire fontos az ujjlenyomat, a koncepció?

- Azt nem mondom, hogy nem szeretem a kontrollált körülményeket. Én sem tudnék szociofotós lenni, ez nyilvánvaló. Ugye, a klasszikus probléma, hogy odamész segíteni, megsimogatod és magadhoz öleled, vagy lefotózod, és tovább mész, a következő képhez. Én erre nem vagyok képes.

- Odébbállni?

- Nem bírok nem odamenni, és nem bírok nem részesévé válni az eseményeknek. De ebbe nem akarok belemenni, mert soha életemben nem voltam fotóriporter, és el tudom képzelni, hogy vannak olyanok, akik odamennek, megcsinálják a képet, aztán segítenek.

- Igazából én arra az egyensúlyra akarok rájönni, hogy meddig tart a pillanat, és honnantól koncepció? Beáldozol-e pillanatot a koncepcióért? Meg is mondom, hogy ez a kérdés hogy merült föl bennem. Természetesen elözönlötte a hír az internetet, hogy megszületett a kislányotok, akihez gratulálok egyébként. Láttam azt az egyetlen fotót, amit publikáltál róla. Nagyon szép kép, de az nem a gyerek, hanem egy koncepció.

- A feleségemmel kapcsolatban vagy a kutyámmal és mindennel és mindenkivel, aki körbevesz, én az állandó dokumentátor szerepét töltöm be, megállás nélkül. Nem tudom, de nem is akarom magamat fékezni, hiszen én ezt élvezem. Ez a kép is, amit említettél, úgy készült, hogy fotóztam, és utólag ezt a képet választottam ki.

A teljes cikk a La femme 2013. nyári számában olvasható.