Próbál közérthetően fogalmazni, de szókapcsolatai néha tovább bonyolítják a helyzetet. Mosolygásra késztető figura, pedig komolyan kell venni. Nem csak itthon. Tavaly Cate Blanchettet rendezte Sidneyben, meg is hívták a társulatot és a darabot Washingtonba, ahol nem először jár, a Katona József Színházzal többször arattak már ott is óriási sikert. Persze mindig Csehovval.

Anyukád és apukád a vers miatt ismerkedtek össze?

Majdhogynem. Anyám kisvárosi lány volt. Pestre jött, jelentkezett Gertler Viktor színésziskolájába. Apám ott tanított versmondást. Egymásba szerettek. Huszonöt év volt köztük. Anyám sosem lett színésznő, én pedig hamarosan megszülettem.

Te mikor voltál először színházban?

Talán kétévesen, a mai Madách helyén álló Fővárosi Vígszínházban. Szovjet zenés darab volt: „Szibériai rapszódia” – el lehet képzelni. Egy hatalmas hajó fedélzetén játszódott, jól emlékszem a díszletre, meg az egyik dalra: „igyunk teát, finom teát, és hozzá nagyon jó a teasütemény” ilyesmi volt a szöveg. Aztán egy másik kép: Kabos László, Latabár Árpád és Kazal László mennek a színpadon, és énekelnek, hogy „megyen a hegyen a túúúrista”. Ezek az első emlékeim.

Szóval színházi gyerek voltál.

Lényegében igen. Apám ekkoriban az Állami Faluszínház dramaturgja, később igazgatója. Kicsit bánatos atmoszférájú színház volt, nem igazán elsőrangú színészekkel, és összehajtogatható díszletekkel, hogy a produkció mindenhová szállítható legyen. Budapesti székhelyükön, a Kálvária téren általános iskolás koromban sok darabot láttam. Apám igazi hivatása egyébként a szavalóművészet volt. Ez volt az eszménye. Sallangmentes, értelmes közlés. Nagyszerű művész volt, de ma hallgatva itt-ott éppen hogy érzelmesnek, patetikusnak tűnik. Akkoriban ő volt a nyugatias, az intellektuális.

De ma már az is sok.

Nem volt dagályos, de érzelemszegény sem. Remek humora volt. Sokszor hallgattam otthon a szavalóórákat, amiket tanítványainak adott.

 

A főiskolán is tanított ilyesmit?

Nem, a Színház és Filmművészeti Főiskolán nem taníthatott, Major Tamás nem engedte. Apám rajongott érte, de ez a tisztelet egyoldalú volt. Major „polgárinak” bélyegezte, és ezzel kész. Lényegében pedig Major hasonló elveket vallott a versmondás tekintetében, de talán nem akart osztozni... Félrepöckölte apámat.

Ez a konfliktus rád hatott?

Semmiféle viszonyom nem volt Majorral sokáig, én Marton Endre növendéke voltam. Ők ketten ellenlábasok voltak, ezért minket Major Tamás nem is tanított, amit igazán sajnálok. Aztán később - már a Nemzetiben - találkoztunk, de soha nem esett szó régi dolgokról. Egyetlen egy közös produkciónk volt, a Katonában, 1983-ban, és az csodásan élvezetes munka volt.

Az a Nemzetiben töltött időszak amúgy tele lehetett konfliktussal, nem?

Tűrhetetlen volt akkor a Nemzeti. Mélyen belügyi, állami, hivatalos légkör uralta a színházat. Sok színészhivatalnok, és néhány valódi színészóriás. Ők egyidejűleg voltak ellenzéki nagy magyarok, különösen néhány pohár bor elfogyasztása után, és a fő pártemberek, cenzorok puszipajtásai. „Drága Dezső bátyám...!” zengette hangját elérzékenyülten Sinkovits – ez Tóth Dezső volt, a miniszterhelyettes, aki például munkatársaival magnóra vetette Weöres-rendezésem főpróbáját, keresték a bűnös mondatokat... Sinkovitscsal vagy Kállaival sosem dolgozhattam, én voltam a legkisebb, ha szerepet osztottam rájuk, lemondták. Úgy érezték, Zsámbékival vagy Székellyel letudták, ami kötelező. Aztán a Három nővér sikere után Kállai huncutkásan a fülembe súgta, mennyire szívesen dolgozna velem, de akkor már én a Katona tagja voltam, nem kellett komolyan venni… Egyébként nagyon nagy színésznek tartottam mindig, különleges színházi ős-szörnynek; jó lett volna vele egy munka. De ezek a zsenik, Sinkovits, Bessenyei, Kállai, az egy Őze Lajost kivéve mind végtelenül alattomosan viselkedtek velünk a Nemzetiben. Rengeteg csatornájukat a fölső politikai szervekhez szorgosan használták - ez engem undorított.

 

Az apukád megpecsételte a pályádat?

Amikor felvételiztem rendezőnek, idétlen és megszeppent kamaszként tizenkilenc évesen, inkább szimpátiával néztek, hogy én vagyok a nemrég meghalt Ascher Oszkár fia.

Fura lehet, hogy apukád nem láthatta, hogy rendező lettél.

Sokszor gondolok rá, nyilván büszke lett volna, ha látja, milyen hamar tanítani kezdtem a főiskolán.

Hiányzott?

Nézd, ha az ember életéből kimarad, hogy megharcoljon az apjával és legyőzze, az életre szóló hiányt okoz a személyiségben. Nem úsztam meg én sem.

Végül is legyőzted, nem?

 

Az nem fontos, hogy mennyivel lettem híresebb, vagy előkelőbb pozíciók birtokosa; szerintem az apám nagyobb szabású személyiség volt, mint én. Valószínűleg nem vagyok az ő színvonalán, sem gondolkodásban, sem szakmai tudásban.

A színház neked természetes volt, nem?

Lenéztem a színházat kamaszként. Azt gondoltam, vannak ennél sokkal fontosabb művészeti ágak, például a képzőművészet, a film vagy a zene. A modernizmus, az avantgárd képzőművészet érdekelt. Ezért aztán nem is szántam magam színházi pályára. Bölcsész karra mentem, de egy év múlva színház-és filmrendező szak is indult. Én filmrendező szerettem volna lenni, de féltem, ha nem vesznek föl, elvisznek katonának. Több esélyt adtam magamnak a színházi szakon, gyávaságból azt választottam.

Filmet azóta sem rendeztél.

Nem. Mindig azt hittem, hogy majd egyszer, később. De a személyiségem valószínűleg alapvetően színházi természetű. Fontos az improvizáció, a csapatmunka. A filmesek módszeresebb, tervezőbb lények. Szóval így kezdtem színházat tanulni, és közben lenéztem kicsit az egészet. Gond nélkül, ám dölyfösen abszolváltam a főiskolát, Karinthy Marci visszaemlékezéseiben lehet erről olvasni. Aztán sikeres lett a vizsgarendezésem, így maradtam Kaposváron.

DÖLYFÖSEN

Gond nélkül, ám dölyfösen abszolváltam a főiskolát, Karinthy Marci visszaemlékezéseiben lehet erről olvasni.

A Patikát rendezted először, Szép Ernőtől. Mi volt jó benne?

Szerintem, ha ma megnéznénk, akkor egy derekas, kopottas vidéki előadásnál nem több, de akkor éppen divatja volt a szecessziós drámák újrafelfedezésének. Megjelent az előadásban valami abszurditás, az elhagyatott, isten háta mögötti világ vicces szomorúsága. Én ezt ismertem kaposvárról. És gyerekkoromban sok időt töltöttem Cegléden a nagyszüleimnél, szóval volt tapasztalatom a poros, kisvárosi létezésből.

 

 

Említetted a gőgöt. Magabiztos kezdő voltál?

Nem, magabiztos sosem voltam, máig minden előadást szörnyű gyötrelmek között rendezek. Akkor csak azért nem szorongtam, mert azt gondoltam, hogy egy-két év múlva én már nem leszek a pályán. Nagyszabásúbbra készültem. A művészet minden ágában el voltam hívatva nagyot alkotni. Képzőművészet, irodalom, film. Azt gondoltam, alapos tanulmányokat fogok végezni. Aztán mindig megrendeztem még a következő előadást. És így telt el az élet.

„Azt gondoltam, egy-két év után már nem leszek a pályán. Nagyszabásúbbra készültem: képzőművészet, irodalom, film… Aztán mindig megrendeztem a következő előadást. És így telt el az élet.”

Akkor miért nem múlnak a gyötrelmek el a rutinnal?

Azért, mert nem szeretnék rutinból dolgozni. A jól működő megoldások helyett újat választani – szép ambíció, de nem mindig sikerül.

Sokat jársz külföldre színházba?

Most nagyon elfoglalt vagyok, régebben volt olyan időszakom, hogy jóval többet jártam, meg olyan is volt, hogy nem engedtek ki. Harmadévesen nyelvet tanulni Londonba igyekeztem, ám a belügy megfogalmazása szerint kiutazásom „közérdeket sértett” volna. Aztán egy év múlva a Főiskola kiküldött a Velencei Színházi Fesztiválra, de a minisztérium olyan lassan intézte az útlevelemet, hogy a kéthetes fesztivál első hét napját lekéstem. Hát, így indult. Aztán később többször jártam Londonban és Párizsban is, az Odéonban láttam például Giorgio Strehler remekművét, a Cseresznyéskertet, elbűvölő volt. Költészet, stilizáció. Nagyon egyszerű tér, üres, és vakítóan fehér, minden emberi mozdulat felnagyítódott. Az arcok, mint némelyik Rembrandton a tekintetek, árnyékban. Gyakran csak az alakok sziluettjei - álom és ébrenlét közötti világ, sírnivaló látomás az elveszett gyerekkorról, az eltékozolt lehetőségekről. Mégis ott vibrált végig valami humor.

A humor, az irónia neked is nagyon fontos.

Hiányzik belőlem az emberi nagyság, mely a dolgokat teljes komolyságukban éli át. Mindig van bennem kétely, egy ördög, aki azt súgja, hogy a dolgok nincsenek így. Eszembe jut egy szobor, Rudolf Steiner Krisztus szobra, Vekerdy Tamás magyarázza el, hogyan értsük. Jézus két keze tiltó gesztussal kétfele mutat: egyfelől a lentről támadó sátántól óv: ő Arrimán, a tömeglélek sötét gonoszsága. Másik keze a fölülről ránk zúduló ártó szellemtől véd: Lucifertől, aki az elgonoszodott individualitást képviseli. Krisztus feje mellett ugyanakkor van egy lebegő, vigyorgó arc, ez a szobor legfurább része - ő az „egyetemes humor”, ami röhög az egészen. Ez szép. Bennem is ott van ez a kajánság.

KÉTELYEK

Hiányzik belőlem az emberi nagyság, mely a dolgokat teljes komolyságukban éli át. Mindig van bennem kétely, egy ördög, aki azt súgja, hogy a dolgok nincsenek így.

Előny vagy hátrány?

Előny, mert nem kapok gyomorfekélyt. De talán akadálya a szent együgyűségnek, ami minden

emberi nagyság előfeltétele.

Az emberi nagyság milyen?

Weöres szerint a nagyság az a szobor, amelyről „csorog a vidám verebek és galambok kritikája”. Vannak olyan művészek, akikből árad valami nagyszabású, hozzájuk képest én szerényebb dolgok krónikása vagyok. Azért nem rendeztem a Hamlet után további Shakespeare-eket, mert azokban az emberi konfliktusoknak olyasfajta monumentális mérete jelenik meg, ami tőlem távol áll.

 

Csehov meg közel.

Szerintem az ő művei is az emberi létezés egyetemes fájdalmáról szólnak, de van benne kíméletlen, mégis részvétteli humor. Ezért ő az én hősöm, az én íróm.

 

 

Ezért őt rendezted Ausztráliában?

Nem csak ezért, adódott a lehetőség. Jártunk kint korábban az Ivanovval is, nagy siker volt, de nem ezért hívtak. Valójában egy korábban hívott angol rendező visszamondta a munkát, és engem javasolt maga helyett.

„Csehov művei is az emberi létezés egyetemes fájdalmáról szólnak, de valami kíméletlen, mégis részvétteli humorral.”

Ez bánt?

Nem, büszke vagyok Declan Donnellan véleményére. Nyilván referenciaként fontos volt az Ivanov is, sőt egy ottani magyar megmutatta Cate Blanchettnek a Három nővért, amit huszonöt évvel ezelőtt rendeztem, és szerintem olyasmit vártak tőlem. Tehát kortárs íze is legyen az előadásnak, de azért rá lehessen ismerni, hogy Csehov.

Tényleg nem szerették a színészek a csendeket?

Kalandos rendezés volt, szerencsére, jó kis konfliktusokkal, mert egyébként az ijesztő, ha minden a legnagyobb rendben megy. Amögött általában üres udvariasság van. Ők meg komoly és elhívatott művészek, nem csak nemzetközi filmsztárok, sokat játszanak színházban is. És mindig rákérdeztek, hogy miért tartunk csendeket? Aztán megnéztem néhány angol előadást, és láttam, hogy ők sokkal flottabban, gyorsabban játszanak. Pedig Csehovban pont az a lényeg, hogy a beszéd inkább valaminek az elfedését szolgálja. Az egyértelmű dráma helyett belevittem sok rosszmájú humort, emberi gyarlóságokat.

Amúgy ez egy társulat volt?

Nem, ez Sidney legfontosabb színháza, a Sidney Theater Company, amit Cate Blanchett és író-dramaturg férje irányítanak. Minden darabnál castinggal készül a szereposztás. Nincs társulatuk, de megvan azoknak a színészek köre, akikkel dolgoznak, és akik mind szabadúszók. Egyébként Cate-ék három éve vannak ott, és további három évre vállalták a színház irányítását.

Jobb így, mit itthon?

Nem. Azért az csodálatos dolog, hogy Németországtól Oroszországig léteznek komoly,erős társulatok, amelyek együtt élnek, együtt fejlődnek. Ez az angolszász világban ritka.

Elképzelhetőnek tartod, hogy ez a szisztéma működjön Magyarországon?

Mindenhol a világon, ahol keveset áldoznak a kultúrára, kevésbé szilárd és biztonságos a színházi struktúra, de hozzáteszem, hogy amerre a Katonával jártunk, mindenhol irigykedtek a társulatunkra. Látták, mennyivel csiszoltabbak az előadásaink, az Ivanov például, hisz évek óta játszhatjuk. Mert az is hozzátartozik, hogy Sydneyben november közepén bemutató volt, január elsején meg már az utolsó előadás. Illetve most visszük Washingtonba. De az igazi fejlődés, ami benne rejlik egy produkcióban, ha sokáig műsoron van - ott nem jöhet létre.

Állítólag azt mondtad a Vadkacsa közönségtalálkozóján, hogy a közönség már nem érti
a te iróniádat. Jelenleg minden futó darabod iróniával és humorral dolgozik. Most akkor dafke humorizálsz?

 

HARSÁNY HATÁSOK

Azt hiszem, hogy a közönséget olyan sok harsány, nyomatékos hatás éri, hogy a rafináltabb dolgok nem jutnak el hozzájuk.

Azt hiszem, hogy a közönséget olyan sok harsány, nyomatékos hatás éri, hogy a rafináltabb dolgok nem jutnak el hozzájuk. A Vadkacsa nagyon finom humorra épít, és úgy éreztem, hogy minden ötödik alkalommal hangolódik rá a közönség. Többnyire némán figyelik az eseményeket, és nem értik meg a finom gesztusokat. Én azt hiszem, a dráguló jegyárak okozzák, hogy az igazán értő közönség nem tudja megvenni a belépőt, akinek meg van pénze, az kicsit többet nézi az X-Faktort és társait, mint szabadna. Ettől aztán eltompultak az érzékeik.

Tavaly év végén azt írtad a hvg-ben, hogy idén újra sikereket fog elérni a politikai színház, „no persze annak, aki andalodni vágyik, jut majd teátrum bőven, ahol történelmi musicalt adnak seregestül”.

Ez egy rosszmájú megjegyzés volt részemről, de arról van szó, hogy egy mélyen átideologizált társadalomban, ahol közvetve felmerül a cenzúra árnya is, lehetséges lesz újra a sorok között olvasni.

Közben a darabjaid nem ilyenek éppen, bár amikor beszélgetünk, a Dilettánsokat még nem mutattátok be.

Én szeretem a politizálós színházat, például Mohácsi János vagy Pintér Béla előadásait. Engem most kissé más foglalkoztatott.

Kilenc nappal a bemutató előtt hogy áll a darab?

A második felvonás bizonyos jeleneteit ma próbáltuk először, mert tegnap írtuk meg. Nagyon izgalmas és bolond folyamat volt. Most képzeld el a díszlettervező helyzetét, aki nem látja egyben a darabot, úgy kell díszletet terveznie. Egész héten próbálunk délelőtt és este. A kettő között a technikát próbáljuk le.

Igaz, hogy Novák Tatát, a híres táncos koreográfust, hajdani osztályfőnök társaddal, aki történetesen az ő lánya, Novák Eszterrel együtt vittétek romkocsmáról romkocsmára?

Két-három éve, valóban. Vittük, szerette. Színészek között egyébként az életkor elveszti a jelentőségét. Mindig azt az életet éltem, amit a színészeim. Lehetett büfében is megbeszélést tartani vagy romkocsmában is.

SZÍNÉSZÉLET

Színészek közt az életkor elveszti a jelentőségét. Mindig azt az életet éltem, amit a színészeim.

A zenei műfajok megújítása volt a cél akkor is, amikor te meg Novák Eszter zenei osztályt indítottatok?

Igen, az volt a baj az egyetemen addig, hogy nagyon jól képzett, jól éneklő, de többnyire csekély színészi talentummal megáldott emberek kerültek ki az egyébként nagyon sikeres operett és musical osztályokból, ahová mindenkit fölvettek, akinek jó hangja volt. Székely Gábor rektor azt szerette volna, hogy csináljunk valami más típusú zenés osztályt. Túlságosan kialakultak azok a manírok, amelyek a musical énekléséhez kötődnek, és mi szerettük volna kiküszöbölni a manírokat, nem elsősorban musicalt tanítani, hanem szinte minden zenei irányzatot. Igényes zenei képzést akartunk. Kezdtük a folklórral, aztán jött Bartók, az amerikai musical, Gershwin, a bécsi operett, és így tovább.

Az nem keserített el, hogy munkát viszont nem kaptak akkor a tanítványok?

Tudtuk, hogy elképesztő a túlképzés, a konkurens intézmények kevésbé mértéktartóak a felvett létszámok tekintetében. De egy évvel később lényegében mindenki jó helyre került, és közben megalapították a HoppArtot. Most többen játszanak a Nemzetiben, ketten az Örkényben, néhányan Pintér Bélánál. És van egy fiatalember, aki Bécsben tanul a zeneakadémián operaéneklést.

Igaz, hogy rendezel az Orlai Produkciós Irodában?

Igaz, Udvaros Dorottya és Hernádi Judit egy ideje ostromoltak, hogy csináljunk előadást az Andrews Sisters dalaiból. Kitalálták, hogy Parti Nagy Lajos magyarítsa a dalokat, én pedig rendezzem meg. És mivel a dalokat is, mindkét színésznőt is szeretem, a Parti Nagy Lajos meg… őt szeretem az egészből a legjobban, szóval igent mondtam. Ez afféle színházias koncert lesz.

Sokszor mondják rá, hogy bulvárszínház.

Lehet épkézláb bulvárszínházat csinálni, egyféle ironikus rátekintéssel a bulvárszínház bulvárságára. Nem gondolok gyengébb ambíciókkal nekimenni, mint akármelyik kaposvári operettnek vagy zenés darabnak.

Mindig flott vagy, nyugis és mosolygós. Azért van, amitől ideges vagy?

Például, amikor „szép napot”-tal köszönnek reggel a tévében. Vagy ilyen az „igazából” szó, vagy bármi egyéb szó-szemét, klisé, amit használ az emberiség. Az emberi felszínesség és banalitás rettenetesen idegesít, a sajátom is. De közben sokszor ezekből dolgozom.

 

 

Névjegy: Előbb bölcsésznek tanult, de két év után átjelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol rendező szakon diplomázott 1973-ban. A főiskola után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, ahol néhány rendezőtársával újszerű színházat hozott létre, és sok tehetséges színészből álló társulatot kovácsolt össze. 1978-ban a budapesti Nemzeti Színházban kezdett dolgozni, de Kaposváron továbbra is rendezett, sőt 1981-től évekig főrendezője volt. A budapesti Katona József Színháznak 1989 óta tagja. Az általa itt rendezett két Csehov-darab, a Három nővér és az Ivanov több földrészen aratott osztatlan sikert, az Ivanov 2009-ben Moszkvában megkapta az év legjobb előadásának járó Arany Maszk díjat. Húsz évig volt a párizsi Európa Színházi Tanács tagja. 1983-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, ’88-ban érdemes művész lett, ’92-ben pedig Kossuth-díjat kapott. 2006-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora.