Toszkánában érezni magunkat egy budapesti kávézó teraszán, valljuk be, nem mindennapi gondolat. Még akkor sem, ha kellemes napsütésben egy jó kávét iszogatunk. De ez egy kivételes alkalom. Frances Mayes-t várom, a híres Napsütötte Toszkána című regény írónőjét. Így már nem is annyira meglepő, hogy Toszkánára gondolok.
Néhány pillanat, s megérkeznek. Edward – Ed, ahogy a könyvekből ismerjük – gyorsan otthon érzi magát a kis kávézóban, s máris hatalmas gesztusokkal magyaráz, mint az olaszok, s halkan dúdolni kezdi az O, sole miot, miután felfedjük olasz gyökereimet. Frances nem ennyire harsány, de tagadhatatlanul átvette az olasz életérzést.
Ha már ennyire „olaszosra” sikerült a találkozás első pillanata, Olaszországról, az ottani életükről, valamint Bramasole-ról kezdünk beszélgetni. Elmondásuk szerint, Olaszország szerelem volt első látásra. Hiszen Amerikával ellentétben, Európában tetten érhető a civilizáció története. Nagyon sok országot jártak végig az „öreg kontinensen”, de az olasz emberek, az olasz kultúra magával ragadta őket. S amikor rátaláltak Bramasole-ra, tudták, ez lesz a második otthonunk, nem akarták többet elhagyni azt a helyet. Hiszen Bramasole-ban élni olyan, mintha az ember a történelemben élne. A ház egy kis magaslat tetején helyezkedik el. Ha a kert végéből indulunk, ókori római emlékek között érkezünk a Mediciek világába, s a végén az épülethez érünk.
A hosszú mondatokban érzem a kötődést, a mély szeretetet az ország és a lakhelyük iránt. Elgondolkodom, hiszen aki olvasta a Napsütötte Toszkánát, tudja, nem voltak már fiatalok, amikor elhatározták, Európában fognak élni. A két földrész között számtalan különbség van, nehéz lehetett egy ilyen döntést meghozni. De Frances és Ed a kontinensek közti különbséget szintén a történelem tükrén keresztül nézik. Számukra a legnagyobb csoda Európába érkezésükkor az óvilág és az újvilág különbsége volt, hiszen az ember belép a történelembe, amikor ide érkezik.
Úgy érzem, a Mayes család új otthonra lelt Olaszországban. De mi jelenti nekik mégis Olaszországot, Bramasole-t, mi a legkellemesebb élményük az elmúlt húsz évből? „Minden!” – mondják egyszerre Eddel, s közben mindketten nevetnek.
Elmondásuk szerint a mindennapok élménye az, ami tökéletessé és csodálatossá teszi a Bramasole-ban való életet. Amikor reggel felkelnek, végzik a napi dolgokat, elmennek Cortonába vásárolni, majd főznek, és este jönnek a barátok. Ez egy kerek, egész élet. De Francesnek mégis a rózsái a legfontosabbak. A dolgozószobája a ház harmadik emeletén van, közvetlenül a csaknem ötven fajta rózsával büszkélkedő kertje fölött. Így amikor dolgozik és kinéz az ablakon, látja a virágokat. S még valamit. Ebből az ablakból tökéletesen figyelemmel kísérheti, mi történik az utcán. Látni, ahogy érkeznek a turisták Bramasole-hoz, fényképeket készítenek, nézelődnek, várnak. Ezek a pillanatok azok, amelyek értelmet adnak az írásnak.
A beszélgetés kezdete óta egy jegyzetfüzet pihen az asztalon. A legfontosabb útitárs. Az írónő ide jegyzi fel a gondolatait, az érzéseit, amelyek fontosak neki, s lehet, egy hónap múlva már nem emlékezne rájuk. Ezt a gondolatsort halk ropogás szakítja félbe. Ed elfogyasztotta a kávéját, s most vígan ropogtatja a hozzá kapott kis süteményt. Ideje a gasztronómiáról is beszélni, hiszen Frances Mayes a könyveivel nem csak az olasz életérzést ismertette meg az olvasóval, hanem az olasz konyhát is.
Pedig először nem akart recepteket leírni a Napsütötte Toszkánába, de ahogy telt az idő, és egyre hosszabb időt töltött Toszkánában, rájött, nem lett volna igazán olasz a könyv, ha csak megemlíti a gasztronómiát. Olaszországban az étkezés, a főzés annyira központi téma, hogy ettől válik autentikussá bármilyen mű az országról. Még abban az esetben is, ha az ember csupán csak emlékeket akar leírni.
Hiszen az olasz gasztronómia mindent jelent. A számtalan fajta tészta, amelyek lehetnek töltöttek vagy töltetlenek, minden nap új élményt adnak az embernek, a friss zöldségek és gyümölcsök, amelyek olyan tökéletessé teszik ezt a konyhát, hogy ma már a világ vezetőjévé vált.
A legújabb könyv, a Napsütötte Szakácskönyv is számtalan olyan receptet tartogat, amely friss gyümölcsökre épül. Ilyen például az epres semifreddo – „félig fagyott” -, vagy a lekvárok. Az olaszok minden gyümölcsből lekvárt készítenek. Vannak a sima lekvárok, s vannak a „lekvárok a crostathoz”. A crostata az egyik legtipikusabb olasz édesség, melyet egész évben kedvelnek.
Ehhez külön lekvárt kell készíteni, hiszen a frissesség ízét a hideg téli hónapokban is meg kell tartani. A gyümölcs frissessége igazi csoda. Ez Amerikában nincs meg. Természetesen vannak ott is szezonális zöldségek és gyümölcsök, de legtöbb esetben nem tudja az ember, mit vásárol, ha bemegy egy szupermarketbe. Csak bepakol a bevásárló kocsiba, fizet, s már megy is. De Olaszország más. Ott mindent kis boltokban árulnak. A zöldséget a zöldségesnél lehet megvenni, a kenyeret a kenyérboltban, a húst a hentesnél. S mindig van idő a beszélgetésre. Olaszországban egy kis közösség alakul ki az ételek körül.
Ahogy hallgatom az írónőt, felmerül bennem a gondolat arról, ő, hogy főz? Érzéseket követ, vagy van példaképe? Kérdésemre, a legújabb könyve, a Napsütötte Szakácskönyv adja meg a választ, amelyet a példaképeknek ajánlott, akik nem mások, mint a főzőbarátok. Tőlük az évek folyamán nem recepteket tanultak meg Eddel, hanem egy érzést. Azt, hogyan kell olasz ételt főzni még akkor is, ha csak kevés alapanyag áll az ember rendelkezésére. Toszkánában van egy kifejezés, a „la cucina povera”, a „szegények konyhája”. Ez annyit jelent, hogy nincs semmid, s a semmiből készítesz valamit. Frances szerint erre a legjobb példa a legkedvesebb édessége, a castagniaccio. Ehhez nem kell más, mint víz, olívaolaj, gesztenyeliszt, fenyőmag, s ha van, akkor mazsola. A végén pedig egy kevés rozmaring. Ezek az összetevők minden toszkán konyhában megtalálhatók.
Az olasz konyháról, a főzés szeretetéről és arról, mi is az olasz gasztronómia titka, órák hosszat lehetne még beszélgetni. De az időnk véget ér, már csak egy kérdésre marad lehetőségem. A jövőről érdeklődők. Mit várhatunk az írónőtől a későbbiekben?
Meglepő választ kapok. A szívük közepén van Olaszország, ez érezhető a házaspár minden mondatából, mégis, a következő könyv az olvasót visszaviszi majd azokba az időkbe, amikor Frances még gyerek volt. Georgiaról fog írni, erről a nem túl nagy amerikai államról. Az ott töltött évekről, a családjáról és az ottani gasztronómiáról.
Frances és Ed nem mindennapi emberek. Azzal válunk el, hogy hamarosan találkozunk. Hiszen a közös gondolatok, a közös érdeklődés közel hozott bennünket egymáshoz. Az interjú után néhány nappal egy mail várt a postafiókomban. Megszerették Budapestet, vissza szeretnének jönni. Biztos vagyok benne, a magyar olvasók örömmel fogják akkor is fogadni őket.
Az interjúért köszönet a Tericum Kiadónak és a Zsivago Kávézó személyzetének! A teljes interjú itt olvasható!
