Illyés Gyula egyszer meg is kérdezte tőle: „Halász Gyulának ismertünk meg. Festőnek. Hogy lettél Brassai?” Mire a válasz: „A családi nevemet, a Halászt akartam halhatatlanítani a festményeimmel, tisztán. A Brassaï név a kenyérkeresethez kellett, a fényképek szignálásához. A kettőt kezdetben kényesen elválasztottam.”

Halász Gyula örmény származású anyától és magyar apától született 1899. szeptember 9-én Brassóban. 1917-ben és 1918-ban részt vett az első világháborúban, majd beiratkozott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, de diplomát már Berlinben szerzett, közben visszatért szülővárosába, majd 1924-ben Párizsba utazott szerencsét próbálni és bár soha nem tért haza, tiszteletből 1931-ben  felvette a Brassaï nevet.

A francia fővárosban a szürrealisták csoportjához csatlakozva szobrászként és festőként is tevékenykedett. Számos neves művésszel kötött barátságot, voltak köztük festők, mint Pablo Picasso, Joan Miró, Salvador Dalí, Henri Matisse, szobrász: Alberto Giacometti, költő: Tristan Tzara, építész: Le Corbusier, valamint André Breton és Henry Miller amerikai író.

 

Eleinte magyar, francia és német újságoknak tudósított, cikkeit rajzaival, karikatúráival illusztrálta. 1925-ben egy barátja, Léopold Zborowski műkereskedő ismertette meg Eugene Atget fotóival, ezek annyira elbűvölték, hogy egész életében példaképének tekintette a párizsi fotógráfust. 1926-ban ismerte meg André Kertészt, az ugyancsak magyar származású fotóművészt, akitől sokat tanult. Kertész biztatására 1929-től már ő is fotózott. És miért? Erről

IHLET

Nem fértek már el bennem a képek, annyit szedtem magamba, főleg az éjszakai csavargásaim alatt.

így vall: „Nem fértek már el bennem a képek, annyit szedtem magamba, főleg az éjszakai csavargásaim alatt.”Éjszakákon át csavargott Párizs utcáin fényképezőgépével és háromlábú fotóállványával, az expozíciós időt egy cigaretta elszívásához mérte. Korai képein a Montparnasse éjszakai életét mutatta be. A környék akkoriban művészek és bűnözők tanyája volt. Képei a Paris de nuit (Az éjszakai Párizs) című sikeres albumban jelentek meg 1933-ban, köztük a Bijoux a Place Pigalle bárban és az Utcalány című híres fotókkal. A kötetet a fotótörténet kivételesen fontos könyvének tartják, mert az éjjeli fotózásnak akkor még alig volt előzménye. Brassai hosszan exponált, majd a negatívra vakuval fotózta rá a figurát, kompozíciós készsége képzőművészi indulásáról tanúskodik.

 

Második albuma, a Voluptés de Paris (Párizs örömei) volt, ebben szerepel A két apacs című kép, amely 1935-ben komoly nemzetközi sikert aratott. 1935-től 1947-ig a magyar barátja, Charles Rado által alapított Rapho ügynökségnek dolgozott. 1937-től a Harper's Bazaar amerikai női divatmagazin is munkatársának szerződtette, a témaválasztásban teljes szabadságot kínálva neki, Brassai képei negyedszázadon át jelentek meg a lapban.1940-ben, Párizs német megszállása idején a Riviérára menekült, ám amikor meghallotta, hogy elrejtett negatívjait nedvesség fenyegeti, visszatért a fővárosba. Mivel a németek tiltották az utcai fényképezést, ismét rajzolni kezdett, szobrokat készített, verseket írt. Grafikái 1946-ban Harminc rajz címmel jelentek meg, Jacques Prévert verseivel.
 

A háború után ismét fotózni kezdte kedvenc városát. A tér és a formák kérdései foglalkoztatták, de továbbra is a statikus témákat, beállításokat kedvelte: a járdarészleteket, a málló épületsarkokat, a falfirkákat is emberi tartalommal tudta megtölteni. 1948-ban feleségül veszi Gilberte Boyer-t, aki munkatársa is lett, majd halála után gondozta hagyatékát. Az 1950-es években színpadi díszleteket, szőnyegeket tervezett, filmet is forgatott, a párizsi állatkertről készített alkotása 1956-ban díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon.

 

 

1960-ban adta ki Grafitti de Brassai című könyvét. 1976-os, A harmincas évek titkos Párizsa című albumába azok a felvételei kerültek, amelyeket keletkezésük idején még Párizsban sem lehetett kiadni. 1982-ben jelentette meg Művészek az életemben című könyvét, amelyben művészekről, műkereskedőkről és a barátairól írt, fotókkal illusztrálva mondanivalóját.

 

1976-ban a Becsületrenddel, 1978-ban a Fényképezés Nemzeti Nagydíjával tüntették ki. 1984-ben, nem sokkal halála előtt adott interjújában mondta: "Soha nem arra törekedtem, hogy érdekes dolgokat fényképezzek le, a célom az volt, hogy magukat a dolgokat rögzítsem mozdíthatatlan végső formában". Harminc évvel ezelőtt, 1984. július 7-én hunyt el a dél-franciaországi Beaulieu–sur-Mer városban, nyughelye a párizsi Montparnasse temetőben található.

 

2001-ben Budapesten, a Ludwig Múzeumban láthatta a közönség a párizsi Pompidou Központban őrzött műveit, 2007-ben a Mai Manó Házban, majd 2009-ben szülővárosában, Brassóban nyílt kiállítása. Özvegyének halála után, 2006-ban 750 műve került kalapács alá: rajzok, grafikák, szobrok és fényképek. Szülőházán, a brassói Gács Major utca 6. számú házon 2009-ben leplezték le emléktábláját. 2013-ban a párizsi Városházán nyílt háromszáz felvételét bemutató nagyszabású kiállítás. Beszélgetések Picassóval (1968) és Előhívás - Levelek 1920-1940 (1980) című könyvei magyarul is megjelentek.