A média azt akarja, hogy törődjünk azokkal a rossz dolgokkal, amelyek a világban történnek. Mégis ennek a legjobb módját abban látják, hogy borzalmakat mutatnak: a bombázások, a földcsuszamlások, a gyilkosságok és a csapások minden változata.

 

A nemzetközi eseményekről szóló média tudósításokban a hangsúly könyörtelenül a sokkoló és véres történésekre kerül. E szerint a stratégia szerint a fejlődés akadálya az elégedettség. Az emberek nem veszik észre, milyen sok rossz történik máshol. Ha tudnák, akkor cselekednének. De ez egy alapvető félreértés az emberi lélektannal kapcsolatban: ha a világ egy részét katasztrófákkal sújtottnak, balszerencsésnek tartunk, az onnan származó rémisztő híreknek kis hatása van. Csupán megerősítik azt a meggyőződésünket, hogy az a régió már menthetetlen. 
 

Ez teszi Tanya Habjouqa fotós képeit annyira ütőssé: nem azzal sokkol, hogy azokat az ismert sztereotípiákat mutatja palesztinokról, amelyeken erőszak áldozatai lesznek Ciszjordániában vagy a Gáza- övezetben. Az ő gépének lencséje nagyon más dolgot mutat . Azt keresi, ami szórakoztató, kedves, bensőséges és mélyen normális a világ egyik legsúlyosabb konfliktusai által sújtott régióban: azokat a dolgokat, amik számunkra meghitten, ösztönösen ismerősek a saját életünkből.

 

Elméletben tudjuk, hogy a hétköznapi élet folytatódik azokon a helyeken is, ahol a terror, a gyűlölet és kezelhetetlen konfliktus az úr. De a média általában csak azt mutatja, hogy az élet ott mennyire más. A megszállt területek: a Gáza-övezet és Ciszjordánia öngyilkos merénylők és tankok, virulens szélsőségesek és sirató anyák hazája. És már nem is törődünk velük, aminek súlyos politikai következményei vannak - az egész olyan szélsőséges, olyan távoli, olyan rémisztő, olyan távol esik a megszokott hétköznapoktól. A széles körben elterjedt közömbösség miatt a diplomáciai távolságtartás lesz az alapmagatartás.
 

Ahhoz, hogy törődjünk, figyelmet szenteljünk annak, mi történik a világ legszélsőségesebb körülményei között élőkre, a hétköznapi életükre kell figyelnünk. Mások életének hétköznapi pillanatait kell átéreznünk ahhoz, hogy megértsük, mi történik, amikor őket tragédiák érik. Az együttérzés működésének eme  brutális tényét a média láthatóan elfelejtette.

A Ramallahban iskolai táncba készülődő lányok képét látva az jut az eszünkbe, hogy ha ezek a lányok Budapesten vagy Hamburgban lennének, ez az este nem különbözne a többi hétvégétől. De Ramallahban más: ez a kép reményt sugároz. A bombázó katonák ehhez a képhez képest sekélyesnek tűnnek.  Miért nem érdeklik őket azok a dolgok, amelyek valóban számítanak, amelyek éltetik az embereket és igazi életörömöt adnak? Megható és megnyugtató, hogy a tánc és a magas sarkú cipő vonzereje nem lesz csitul, és sokkal nehezebb megszabadulni tőlük, mint a félelemtől és előítélettől. Paradoxnak tűnhet, de ha nem gondoljuk azt, hogy az embereket ugyanazok a dolgok aggasztják, mint minket, az irántuk érzett aggodalmunk és törődésünk elvont lesz, megfoghatatlan, és könnyen félresöpörjük.

 

Fontos lenne, hogy a háborúkról hírt adó fotósok ne csak a horrort mutassák meg, hanem - ami a legfontosabb - a mindennapi életet is. Annak ellenére, hogy a média elképesztő technológiai fejlettségű, és hírügynökségek, tudósítók, fotósok és operatőrök százai pörögnek, hogy hírt kapjunk az ott történő eseményekről, arról nem kapunk információt,

AZ EMPÁTIA GYÖKERE

Paradoxnak tűnhet, de ha nem gondoljuk azt, hogy az embereket ugyanazok a dolgok aggasztják, mint minket, az irántuk érzett aggodalmunk és törődésünk elvont lesz, megfoghatatlan, és könnyen félresöpörjük.

hogyan folyik a hétköznapi élet. Azt nem tudjuk, hogyan telik egy átlagos nap a Kongói Demokratikus Köztársaságban, mert nincs egyetlen nyugati hírügynökség sem, amely ezt  valaha is feljegyezte volna. Fogalmunk sincs, milyen érzés iskolába vagy fodrászhoz menni Bolíviában; hogy lehetséges-e, és ha igen, milyen egy jó házasság Szomáliában; el sem tudjuk képzelni, hogyan folyik az irodai élet Türkmenisztánban, vagy mit csinálnak az emberek a hétvégén Algériában.

Ennek meg kell változni. A jövő ideális hírügynöksége felismeri, hogy a rendkívüli események iránti érdeklődés a normális élet előzetes ismeretétől függ. Vagyis arról is hírt fog adni, milyen egy utcabál Addisz-Abebában, a szerelmespárok élete Peruban, hogyan viselkedik az anyós Mongóliában és a rallizás  Nablusban, hogy a nézőket  egy kicsit jobban érdekelje majd, ha a következő pusztító tájfunról, erőszakos puccsról vagy szörnyű szőnyegbombázásról hall.