Mi még megússzuk, de lehet, hogy a következő generációknak tényleg befellegzett: Martin Rees, a brit királyi Csillagászati Társaság tudósának egy nem túl derűlátó megállapítása szerint 50 százalék esélyünk van arra, hogy megérjük a századfordulót. Egy amerikai honlapon még kilencven évig lehet fogadni arra, hogy vajon igaza van-e a csillagásznak, végleg kihúnynak-e a fények a Földön 2100-ben, vagy az emberiség kap még egy esélyt. A jelenlegi állás: 77 százalék ért egyet azzal, hogy nincs remény.

 

 

A földi élet egyszer véget ér, annyi biztos. De talán nem holnap, nem 2015-ben és nem is 2050-ben, annak ellenére, hogy minden este az Apokalipszisre hangoló képek özönlenek ránk a képernyőről és a mozivászonról. Ugyanilyen végítéletdömpinget viszont már megéltünk 2000 előtt, amikor az Armageddon fenyegetett Hollywoodból, és a Y2K programhibától rettegett a világ, nehogy a számítógépes rendszer összeomlása után egy véletlenül kilőtt rakéta atomháborút robbantson ki. De ugyanez volt a helyzet ezer évvel ezelőtt, és a különböző egyházak is várták már a végítéletet- Jehova tanúi többször is, így 1914, 1915, 1918, 1920, 1925, 1941, 1975 és 1994-ben. Vagyis az Utolsó Nap fenyegetése mindig is borzongatta az idegeket, de a vészjelzőket csak időről-időre kapcsolják be. 

 

Ütött az óránk

 

Az Exit Mundi webes oldalon választhatunk, mi miatt akarunk aggodalmaskodni: a gépek lázadása, a globális elsötétedés, felmelegedés vagy eljegesedés, vagy a férfiak kihalása okozza a legnagyobb szorongást. Ezek nemcsak szektavezérek, teleevangelisták vagy szórakozni vágyó önjelölt próféták agyszüleményei; a világvége a tudomány szentélyeiben is beszédtéma. 

A bostoni egyetem történelem tanszékén belül külön csoport foglalkozik a millenializmus (Millennialism), vagyis az ezredforduló tanaival. Ennek vezetője, Richard Landes azt állítja, hogy a világvége képzetek népszerűsége önnön fontosságunk tudatából eredeztethető. „Ezeknek a gondolatoknak a bűvöletében élve azt hihetjük, mi vagyunk a kiválasztottak, hogy a mi életünk folyamán kerül sor a legnagyobb rejtély, a létezés megoldására. Az emberiség megalomán, és ezekkel az elméletekkel még inkább hízelgünk magunknak. Különlegesnek akarjuk hinni magunkat, hogy a Jóistennek hála a legfontosabb eseményt az első sorból nézhetjük végig.” Paul S. Boyer, a modern amerikai próféciákkal foglalkozó When Time Shall Be No More című könyv szerzője is egyetért: pszichológiai szempontból vonzóak a világvége elméletek, és népszerűségük is érthető: az, hogy valaminek- egy cselekedetnek, egy életnek- nincsen értelme, mélységesen riasztó gondolat. A társadalmak mindig is arra törekedtek, hogy olyan keretet adjanak az egyéni és közösségek életének, amelyben az jelentőséggel bír. Vagyis a pusztulásunkról szóló elméletek mögött az húzódik, hogy minden, amit teszünk, hatással van az emberi faj jövőjére, hogyan tudja ezen keresztül az ember kontrollálni a világot, és így az életét. 

A balszerencse és végső pusztulás képeinek áradására egy másik magyarázatot a jelenkor eseményei adják. A szeptember 11-i támadásokért felelős terroristák ugyan nem az egész világot, de annak egy részét akarták elpusztítani. A szélsőséges időjárás – bibliai csapásokat idéző hurrikánok, aszályok és áradások – megingatták a biztonságérzetünket. E mellett Landes professzor is ad egy lehetséges választ arra, miért uralkodott el újra az apokalipszis láz. „Az ipari forradalom óta a nyugati társadalom alapköve a folyamatos változás, emiatt megállás nélkül arra gondolunk, mi lesz holnap, milyen jövő vár ránk. Az ezredfordulós számítógépes vírus és az ökokatasztrófa azért is különösen elgondolkodtató, mert ezeket mi hoztuk létre.”

A világvégéről alkotott modern elképzelések éppen emiatt teljesen mások, mint évszázadokkal ezelőtti vallásos jövendölések: a túlnépesedést vagy a globális felmelegedést nem szent szövegekben jósolták meg, hanem mérések, számsorok igazolják. Hiányzik belőlük a megváltás ígérete és így reményre sem sok okot adnak – a vallásos jövővíziók legnagyobb ereje abban rejlik, hogy már az ember életében vigaszt nyújtanak, hogy a szenvedés, a fájdalom egyszer véget ér. Ezzel szemben a klímaváltozás háborút, éhínséget, természeti katasztrófákat hozna, egy atomháború pedig az utolsó embert is megsemmisítené, és utána a csótányok vehetnék át az uralmat a Földön. Ez lehet az oka annak, hogy míg az armageddonnal tucatnyi film foglalkozik, de az, hogy mi történik utána, már kevésbé vonzó téma. A világvége csak addig érdekes, amíg az emberiség fennmaradása a kérdés; keveseket izgat, újra lehet-e építeni a Földet; hogy mi lesz akkor, amikor a civilizáció és annak minden vívmánya megsemmisült, és jól érzik-e magukat az ízeltlábúak a főemlősök nélküli univerzumban.  

A rettegés fokai

Az sem véletlen, hogy adott korszakban hogyan képzeljük el a világ végét. Mert a tőle való félelem örök, csak az arca más. A végső pusztulás lehetőségeinek legfrissebb toplistáját az ökokatasztrófák vezetik, amelynek köze van a fogyasztás örökös kritikájához és a gazdasági súlypontok áttevődéséhez is. Amerikában ezeket a globális dzsihád követi, ami ugyancsak azt bizonyítja, hogy a forgatókönyveket gyakran politikai, gazdasági érdekek írják. Hírértékű volt, hogy ez év elején az amerikai atomtudósok egy perccel visszaállították a mutatókat az Apokalipszis Óráján, jelezve, hogy az emberiségnek egy kicsit később üt majd az utolsó órája. A szimbolikus órát is politikai okokból, még a hidegháború kezdetén állították fel, és az azóta eltelt több mint hatvan év során szinte folyamatosan éjfél, azaz a vég közelében állt. Az óra legutóbb 1988-ban mutatott 23 óra 54 percet, miután az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírta a közepes hatótávolságú atomfegyverek teljes eltávolításáról szóló szerződést. 

 

Richard Landes megjegyzi azonban, hogy akkor burjánzanak az apokalipszis fantáziák, amikor igazából semmilyen komoly veszély nem fenyeget. Ha valóban csapás éri az emberiséget – mint egy szeptember 11-i terroristatámadás vagy a gazdasági válság okozta rémület –, a figyelem nem a jövőképzetekre, hanem a jelenre összpontosul.

GYÓGYÍR A FÉLELEMRE

A végítélet-fantáziák a nép ópiuma, amely éppen hogy elfedi, elfeledteti az igazi gondokat. Az apokalipszis szcenáriók elterelik a valóban súlyos problémákról a figyelmet.

A nyugati sajtóban viszont nem egy értelmiségi írta meg véleményét arról, hogy a végítélet-fantáziák a nép ópiuma, amely éppen hogy elfedi, elfeledteti az igazi gondokat. Az apokalipszis szcenáriók elterelik a valóban súlyos problémákról – akár a szegénységről, a terrorizmusról vagy működésképtelen pénzügyi rendszerekről- a figyelmet. Még az olyan konkrét félelem, mint amelyet a sertésinfluenza váltott ki, okán is sok helyütt kevesebb szó esett az egészségügyi rendszerek alkalmasságáról és megfelelő válaszreakciókról, mint egy újabb lehetőségről, hogy az emberiség eltűnjön a Föld színéről. 

 

Így pánikolunk mi
 

Tudjuk: carpe diem, amíg csak lehet, és emellett hosszú távra tervezzünk. Azzal a bizonyossággal nézzük végig a moziban a szuperhős világmegmentését hogy tudjuk, nem áll a küszöbön marslakó támadás vagy aszteroida becsapódás. Ha csak 100 év múlva jön el, egy jót szórakozunk- annál kevésbé, ha csak 20 évet kapunk. A gondtalanság is lehet unalmas, a boldogság kék madara pedig repüljön, amerre akar, mi sokszor inkább az aggódást választjuk. Legalábbis addig, amíg van mit enni és van hol lakni, mert a világ pusztulásán főleg teligyomorral és egészségesen jó gondolkodni. Simon Briscoe és Hugh Aldersey-Williams - egyikük statisztikus, a másik természettudós -, a Pánikológia szerzői egy napilapnak nyilatkozva azt állították, hogy az emberek nemcsak szeretnek aggódni, de szükségük is van rá. Holott nem is lenne okuk rá, hiszen soha nem éltek még olyan hosszú ideig és olyan egészségesen, mint ma. Régen is voltak járványok, környezeti katasztrófák, de akkoriban „az atyáskodó állam mintha megnyugtatta volna az embereket, ma meg a politikusok még rá is tesznek egy lapáttal”. Szerintük a világvége egyelőre várat magára, de az aggodalom teljesen természetes része az életünknek, csak bár tudnánk feledni a politikusok és a média túlzási hajlamát és figyelemhajhászását. Ahhoz, hogy igazán nyomasztó legyen a reggel és kedvetlenül induljon a nap, elég meghallgatni a délelőtti híreket. Lesz minden, ami a világban rettenettel tölthet el: robbantások, földrengés, hurrikán vagy árvíz, szűnni nem akaró gazdasági válság és szegénység, fegyveres konfliktusok és a szörnyűség minden formája. Rémisztő, és elhitetik velünk, hogy ennél már csak rosszabb lehet, inkább tényleg állítsák meg a Földet, ki akarunk szállni.
 

De semmi pánik. A vulkánkitörést vagy az aszteroidabecsapódást úgysem tudjuk kivédeni, csak felkészülni rá. Még nincs itt a világvége, és ha itt is lenne, akkor se tehetnénk semmit. Úgyhogy legalább addig próbáljuk meg élvezni a problémát.