Portugália lehet Európa legmagányosabb helye. Amikor a spanyol híradó az időjárás-jelentést mutatja, az Ibériai-félszigetről hiányzik ez a Magyarországgal csaknem azonos méretű terület. Egymagában áll, lakói a mediterrán országokétól eltérően melankolikusak, magukba fordulók, merengők. Amikor híres dalukat a fado-t hallgatják (amelynek jelentése „sors”), bezárják a kocsmák ajtaját, ablakát, és a sötétben könnyeznek, legalábbis ez terjed róluk.
Az egyik leghíresebb 20. századi portugál is ilyen: szellemileg magányos sorsra ítéltetett. Az irodalmi Nobel-díjas José Saramagót országa elűzte: a parlament tiltakozása miatt nem kaphatta meg a Jézus Krisztus evangéliuma című könyvéért járó Európai Irodalmi Díjat, arra hivatkozva, hogy sérti a katolikus vallásúakat, amiért az író Názáreti Jézust a vallásos hagyomány mögött rejtőző, esendő történelmi alakként mutatta meg. Emiatt az író a Spanyolországhoz tartozó Lanzarote szigetén telepedett le, és itt élt haláláig. Évtizedeken át írt, viszonylagos ismeretlenségben újságíróként, kritikusként, fordítóként, költőként és novellistaként, mire az első nagyobb sikereit hatvanas éveiben elérte. A Nobel-díjat 1998-ban, 76 évesen kapta meg.
Aki először vág bele egy Saramago-regénybe, ne riassza meg, hogy hiányoznak a párbeszédek - a szereplők gondolatai, mondatai egy mindentudó elbeszélőn folynak át-, és hogy egyetlen mondat akár több oldal hosszan hömpölyög - csak hagyja, hogy a természetesen lélegző szöveg dallama elringassa. Jellegzetes, hosszan indázó mondatai csak látszólag tűnnek gáttalan tudatfolyamnak, az önmagára folytonosan reflektáló szöveg valójában mindvégig józan és fegyelmezett. Személyességének titka is ez, a beszélő gondolatainak áramlását szorosan követő, sajátosan váltakozó mondatritmus. A barokkos díszítettség a minimalistákat zavarhatja, a szóbőségért azonban mindenkit kárpótol a gondolati gazdagság.
„én például halott vagyok, és kószálok mindenfelé, megállok az utcasarkon, s ha az emberek láthatnának, nagy ritkán persze előfordul, azt hinnék, hogy egyszerűen nézelődöm, ám észre sem veszik, ha hozzájuk érek, ha valaki elesik, nem tudom a földről felsegíteni, és mégsem érzem úgy, hogy csupán néma résztvevő volnék, vagy ha az vagyok is, nem tudom, hogy melyik részemmel, minden mozdulatom, minden szavam tovább él, túllépnek azon az utcasarkon, ahol veszteglek, látom, hogy elindulnak onnan, ahonnan én nem tudok elmozdulni, látom a mozdulatokat és a szavakat, és nem tudom kijavítani őket, ha melléfogtam velük, nem tudom megmagyarázni, nem tudom egyetlen mozdulatba vagy
|
RICARDO REÍS HALÁLÁNAK ÉVE
|
|
...élőknek még van idejük, ám ugyanez az idő fosztja meg őket attól, hogy kimondják a szót, megtegyék a mozdulatot. Az ember meghal anélkül, hogy kimondaná, anélkül, hogy megtenné, ebbe hal bele, nem a betegségbe...
|
egyetlen szóba fogni, amivel önmagamat fejezném ki egészen, pedig elég volna talán egy tagadással pótolni a kétséget, sötétséggel oszlatni el a félhomályt, nemet mondani igen helyett, hogy mind a kettőnek ugyanaz legyen az értelme, és talán nem is a kimondott szavak és az elvégzett mozdulatok a legrosszabbak, a legrosszabb, mert végképp orvosolhatatlan, a mozdulat, amit elmulasztottam, a szó, amit nem mondtam ki, az, ami értelmet adhatott volna minden tettnek és minden szónak, (…) az élőknek még van idejük, ám ugyanez az idő fosztja meg őket attól, hogy kimondják a szót, megtegyék a mozdulatot. Az ember meghal anélkül, hogy kimondaná, anélkül, hogy megtenné, ebbe hal bele, nem a betegségbe, éppen ezért olyan nehéz elfogadnia egy halottnak a saját halálát” - írta Ricardo Reís halálának éve című regényében.
A kolostor regénye (1982) hozta el számára regényíróként az áttörést. A mágikus realistaként meghatározott regény a háborúból félkarúan visszatérő Baltasar és az emberek lelkét éhgyomorral látni képes Blimunda szerelmének történetét beszéli el, párhuzamosan V. János kolostorának építésével. A kolostor – amolyan portugál Bábel tornya- amelyet a nagyravágyás, a hit őrülete, a remények irracionális ereje emel, pusztít és nyomorba dönt. Ezzel egy időben egy fantaszta szerzetes arra készül, hogy a levegőbe emelkedik – ebben segít neki Baltazar és Blimunda, s közben a földtől szintén elemelkedett, mégis végig emberi szerelmük is kibontakozik. A regény – akárcsak a kolostor- nagyszabású, (egy portugál zeneszerző operát is írt belőle), filozofikus mélységű, bölcs elmélkedés az álmok, a szabadság, a szerelem áráról, a vakhit, a téveszmékkel határos emberi ambíció gyilkos vakságáról. S ha már Vakság: mi történik, amikor egy egész társadalmat fenyeget, hogy elveszíti a látását? Ha azt hisszük, tisztán látunk, miközben vakon botorkálunk, át egymáson, morális törvényeken? Milyen vékony és törékeny a civilizációnak nevezett máz, és milyen gyorsan válunk erőszakos barbárokká, ha senki nem lát. Saramago sosem állít: minden mondata – még ha kijelentés is- valójában kérdés, benne rejlik a kétség, hogy a ránkerőltetett vagy a választott igazságot elfogadjuk-e, s az ember szabadsága abban áll, hogy kételkedik. A kétely azonban nem kizár a világból, hanem mellette, vele párhuzamosan újakat teremt, új lehetőségekkel, még ha azok abszurdak is.
Saramago történetei gyakran alapulnak efféle szürreális és allegorikus helyzeteken: Kőtutaj (1986) című regényében az Ibériai-félsziget leszakad az európai kontinensről, és átszeli az Atlanti-óceánt. A Halálszünet egy képzelt országában az emberek egy szilveszter éjszaka után hirtelen halhatatlanná válnak. „Munkáim a lehetetlen lehetőségéről szólnak” - mondta erről Saramago. „Arra kérem az olvasót, menjen bele egy játékba. Még ha abszurd is az ötlet, a történet maga ésszerű és logikus.” A svéd Akadémia az író „képzelet, együttérzés és irónia fűtötte paraboláit” emelte ki méltatásában az 1998-as irodalmi Nobel-díj odaítélésekor. A lehetetlen lehetséges - nem ezt szeretnénk hinni mindannyian? Miközben tudjuk, hogy ennek ellentéte – ami lehetséges lenne, az sokszor mégis elérhetetlen marad- éppúgy igaz.
