Vegyük például az ananászt. Kolumbusz Kristóf volt az első szerencsés európai, aki megcsodálhatta különös formáját, és megízlelhette vibráló édességét. A Dél-Amerikából származó gyümölcs addigra eljutott a Karib-tengeri térségbe, mire a Nina, a Pinta és a Santa Maria odaért. Az ananász és az európaiak találkozására Guadeloupe szigetén került sor, 1493 novemberében. Kolumbusz matrózai vették észre a gyümölcsöt: egy fazék mellett hevert, amelyben éppen emberi tagok főttek. A gyümölcs külseje tobozra emlékeztette őket, a belseje almára (az angol nyelv ezt vissza is adja: pine+apple).
Ám az ananászt nagyon nehéz lett volna átszállítani és Európában termeszteni, így sokáig csak királyi családok tagjai ehették. Nagy Katalin orosz cárnő imádta, akárcsak II. Jakab angol király. A 17. században egyetlen gyümölcs mai áron több mint 2 millió forintba került! Olyannyira státuszszimbólum volt, hogy ha valaki hozzájutott egyhez, addig mutogatta, míg szét nem rohadt. A 18. század közepén, az ananászláz hevében az arisztokraták egész estélyeket szerveztek a gyümölcskirakat köré. Az ananászt dicsőítő költemények születtek. Egyetlen falatka az év csúcspontja volt. Annyira egzotikusnak és izgalmasnak számított, hogy 1761-ben Dunmore negyedik grófja egész szentélyt építtetett tiszteletére skóciai birtokára. Aki pedig Londonban jár, figyelje meg a Szt. Pál-székesegyház déli tornyát, amelynek csúcsán, igen, egy isteni ananász díszeleg.
A 19. század végén aztán két változás állt be ananászügyben. Hawaiion nagy ananászültetvényeket telepítettek, és fejlődött a gőzhajózás. A termesztés és a szállítás költségei jelentősen csökkentek, és ez visszavetette az ananászimádatot is. Mára az ananász az egyik legkevésbé sikkes gyümölcs. Nem kerül elegáns vacsoraasztalokra, és biztosan egyetlen építésznek sem jut eszébe, hogy egy középület tetejére odabiggyessze.
Az ananász európai történelme rólunk szól: ha valamiért sokat kell fizetnünk, teljességében élvezzük. Ahogy olcsóbbá válik, úgy lesz a szemünkben is értéktelen. Persze ha egy tárgynak semmilyen erénye nincs, a magas ár sem tesz csodát, ha azonban egy kincset alacsony áron kótyavetyélnek, komoly veszély fenyegeti, hogy semmibe fogják venni.
Ezt a mintát több más területen is tapasztalhatjuk. Vegyük például a repülést. 1927-ben egy addig ismeretlen pilóta, Charles Lindbergh lett az első, aki törékeny gépével, egy szem magában átrepülte az Atlanti-óceánt. Órákon át harcolt az elemekkel, viharban, esőben repült. Látta maga előtt a felhőket és a villámokat. Élete maradandó élménye volt. Megdöbbentette, amit átélt, és egy időre szinte istennek érezte magát. A 20. században hosszú ideig úgy tűnt, hogy egy ilyen teljesítmény nem merülhet feledésbe.
Aztán 1970-ben megérkezett a Boeing 747 és vele együtt az olcsó repülőjegy. A jumbo jet alapjaiban változtatta meg a repülés gazdaságtanát. Az, hogy a felhőket felülről csodálhatjuk meg, és a világ térképként terül el alattunk, többé már nem az életet gyökerestül megváltoztató élmény, mint Charles Lindberghnek. Mindennapos lett, sőt sokaknak unalmas is. Már nem beszédtéma a felszállás izgalma, vagy hogy milyen fátyolfelhőket láttunk, mielőtt megkaptuk az előmelegített repülős menüt. Az utazás, amelyről Leonardo da Vinci egész életében álmodozott, számunkra teljesen banális dolog.
Vagy ott van a fürdőkád. Évszázadokon át az, hogy valaki egyedül ülhet egy kád forró vízben, csak a kiváltságosoknak jutott osztályrészül – és nekik sem minden este. Nem egyetlen csapot kellett elfordítaniuk, hanem egy csapatnyi szolgálóra volt szükségük, akik vizet melegítettek és cipeltek, körbeparavánozták a kádat, hogy védjék a huzattól, tartották a törülközőt és a szappant. Minimum nagy alkalom kellett hozzá, koronázás vagy katonai győzelem. A fürdés élménynek számított, amelynek emlékét a régiek megőrizték és megbeszélték barátaikkal.
Ahogy javult a vízellátás és fejlődött a vízvezetékrendszer, ahogyan nőtt az egy főre jutó laktér, és megjelentek a kevésbé drága fürdőkádak, úgy vált a fürdés is mindennapos tevékenységgé. Kinek jut eszébe fürdőzés közben, hogy jobb dolga van, mint egy római császárnak valaha is (és még nem is beszéltünk a hűtőszekrényről vagy a gyógyszerekről)? Legfeljebb a téli hidegben átfázva jut eszünkbe, milyen jó lesz az illatos habokban elmerülni. Amúgy meg túl lassú – helyette inkább sokszor zuhanyozunk. Ugyanez történt az esti fénnyel (a gyertyák korában nagy kincs volt, most már magától értetődő), a frissen mosott ruhákkal, amelyekért XVI. Lajos bolondult volna.
Miért van az, hogy az olcsóságot az értéktelenséggel azonosítjuk?
Az emberi történelem nagy részében valóban összefüggés volt az ár és az érték között: minél drágább volt valami, annál jobb volt, mert egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy egy jó minőségű tárgy olcsó legyen. Mindent kézzel készítettek képzett mesteremberek, akik sokszor hihetetlenül drága alapanyaggal dolgoztak, és drága volt a szállítás is. Egy drága kard, kabát vagy talicska jobb volt az olcsónál. A drága kard erősebb volt, könnyebb, jobban illeszkedett a kézbe. A drága ablakon jobban lehetett kilátni, jobban védett a hidegtől, huzattól, és tartósabb volt. Így ment ez a 18. század végéig, amikor az ipari forradalomnak köszönhetően fordulat állt be. A technológiának és az újfajta munkaerő-szervezésnek köszönhetően azon kezdtek el gondolkodni, hogyan lehet jó minőségű dolgokat olcsón előállítani. Az iparosodás fel akarta számolni azt a vélekedést, hogy csak a ritka, drága tárgyak jók, és hogy a nagy mennyiségben, olcsón gyártottak rosszak. Az árak csökkennek, tömegek jutnak majd jó minőségű áruhoz, és mindenki boldog lesz: ez volt az elgondolás. Nem így lett.
1911-ben Henry Ford kitalálta az autógyári futószalagot, amely felváltotta a lassabb munkáskezeket. Az autók ára gyorsan csökkent, így egyre többen juthattak autóhoz. A Bauhaus mozgalom művészei abban hittek, hogy olyan háztartási eszközöket terveznek, amelyek nemcsak mutatósak, de olcsók is, hogy mindenki hozzájuk juthasson. Az iparosodás azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és néhány élményt megfosztott érdekességétől, értékétől.
Természetesen nem arról van szó, hogy nem veszünk olcsó dolgokat, hanem arról, hogy már nem hoz bennünket izgalomba – vagy ha igen, az bizarrnak hat. A tokhalikráért vagyonokat adunk, míg a tyúktojásért nem. Mintha lenne egy láthatatlan hierarchia, amely meghatározza, hogy mi az, amiért hálásak vagyunk, és úgy érezzük, azonnal meg kell szereznünk, és mi az, amiért nem.
A pénzhez fűződő kapcsolatunkat terheli, hogy a hierarchia a drága dolgoknak kedvez, amitől az az érzésünk támad, hogy a jó dolgokhoz nem juthatunk hozzá, így életünk nem lehet teljes. A hierarchia miatt folyamatosan kifosztottnak érezzük magunkat, miközben az igazság az, hogy sokkal több olyan jó dolog van a birtokunkban, mint gondolnánk (és legfeljebb egy csapás után döbbennünk rá erre). Ha tükörtojást eszünk, nemigen jut eszünkbe, hogy gazdagok vagyunk. Bezzeg, ha a kihalás szélén álló, jórészt terméketlen iráni tokhal ikráit kóstolgatjuk!
Hogyan lehet ezt visszafordítani? A megoldásért a gyerekekhez érdemes fordulni. Aki látott már pocsolyában önfeledten tocsogó gyereket, tudja, hogy számukra a pénznek nincs jelentősége (nem is értik). Saját örömükre vagy rosszérzésükre támaszkodnak, hogy eldöntsék, mi a jó. Van gyerek, aki órákig elbabrál egy gombbal. Másiknak nagyobb örömet szerez egy fakanál és egy üres konzervdoboz, mint egy méregdrága játék. Vagy jobban tetszik a doboz, amelyben a szakemberek által kifejlesztett, kézműves játék érkezik, mint maga a játék. Varázslatos, ahogyan egyetlen gombnyomásra fény árad a szobában – hát kipróbálják egymás után százszor, míg mindenki szeme káprázik. Ha egy gyereket kérnénk meg arra, hogy árazza be a tárgyakat aszerint, mennyire bűvöli el, lehet, hogy a tűzőgép drágább lenne, mint a tizedik versenyautója. Ha az árcímke azt mutatná, mit jelent az a tárgy az embereknek, nagyon más világban élnénk, és a gyerekeknek volna igazuk. Kár, hogy éppen az ár mutatja meg, mit kell fontosnak gondolnunk.
A gyerekek körülbelül 8 éves korukban fedezik fel, mit jelent az, hogy olcsó és drága. Ekkor teszik magukévá az elgondolást, hogy minél drágább valami, annál jobb. Hallják, hogy ha gyűjtik a pénzt, nagyobb játékot vehetnek, amely sokkal jobb, mint a kisebb és olcsóbb.
Hallgathatunk a gyerekekre – vagy a művészekre. Paul Cézanne például sokszor festett almát provence-i műhelyében. Izgatta őt a gyümölcs formája, színe, textúrája. Szerette az aranyossárga és a vörös átmenetét az alma héján, lelkesen figyelte a végtelen formagazdagságot, hiszen nincs két hasonló alma. Mindegyik önálló, saját színű, aurájú teremtmény.
Cézanne igen tehetős művész volt, gazdag bankár fia, vagyis nem szükségből avatta az almát értékké. Ugyanolyan szeretettel és csodálattal fordult az almához, mint Nagy Katalin az ananászhoz, de Cézanne felfedezése annyival több, hogy megmutatta: ugyanilyen erős érzelmeket válthatnak ki azok a dolgok is, amelyeket aprópénzért megszerezhetünk. Cézanne nem ipari forradalmat indított, hanem esztétikait, amelyben annak is szerep jutott, amit már magától értetődőnek tekintünk. Nem az árcsökkentésben hitt, hanem az esztétikai érzék fejlesztésében, amivel különben gazdaságilag is jobban járunk, így ugyanis kevés pénzért sokkal jobb és több élményben lehet részünk. És miközben Cézanne festményeit csodáljuk, kicsit elfog a szomorúság: mennyi mindent, lelkesedést, rajongást adtunk fel a felnőttség nevében. Talán túl sok mindent abból, amit gyerekként még annyira szerettünk. Mint az almát, amelyet egykor úgy csodáltunk, mint Kolumbusz Amerikát.
