"Akárcsak a fájdalom, az unalom is elkerülendő, negatív élmény – amelyre azonban szükségünk van a jó élethez."

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Mire jó az unalom?

Akárcsak a fájdalom, az unalom is elkerülendő, negatív élmény – amelyre azonban szükségünk van a jó élethez.

Az 1920-as években Edward H. Gibson előadóművész több mint másfél éven keresztül naponta kétszer halált megvető mutatványnak vetette alá magát. Az „élő tűpárnának” becézett férfi a közönség egy tagját megkérte, hogy 50-60 tűt szúrjon be tövig – hasa és ágyéka kivételével – a teste egész felületén.

 

Egyszer a művész véletlenül megégette magát a gáztűzhelynél, és semmit nem érzett. Az égő bőr bűze figyelmeztette a balesetre. A fejfájásokon kívül soha semmilyen fájdalomra nem panaszkodott. Akkor sem, amikor belevágta a kisbaltát a térdébe, vagy amikor pisztollyal véletlenül belelőtt a bal mutatóujjába.

 

Gibson nem volt átlagos ember, de nem is volt superman. Érzéketlensége veleszületett – az ilyen rendellenesség ritka, de nem ismeretlen. Az ilyen emberek nehéz, veszélyes és sokszor tragikusan rövid életet élnek. A fájdalom hiánya elővigyázatlanná tesz. Nem sokan szeretik a fájdalmat, de a fájdalom legalább távol tartja tőlünk a bajt.

 

 

Az unalom ereje

 

A fájdalom nem az egyetlen olyan tapasztalat, amelynek az ember ki van szolgáltatva. De mi a helyzet az unalommal? Lehet valamilyen célja, értelme? Nincs hiány filozófusban, aki az unalom védelmére kelt. Bertrand Russell szerint fontos, hogy az ember képes legyen elviselni: a monotonitástűrés képessége elengedhetetlen a boldog élethez. Friedrich Nietzsche az unalom teremtő erejében hitt, és kapcsolatba hozta az alkotással. Susan Sontag fotóművész naplójában úgy vallott, hogy korának legérdekesebb művészete unalmas: „Jasper Johns unalmas. Beckett unalmas, Robbe-Grillet unalmas. Etc. Etc. […] Talán a művészetnek most unalmasnak kell lennie.” Martin Heidegger hosszasan fejtegeti, milyen fontos ontológiai tanulsággal szolgál az unalom. E gondolkodók meglátják az értéket az unalomban, azonban ki tagadná, hogy nincs semmi jó abban, ha valaki éppen unatkozik. Örüljünk, ha tanulunk valamit, de kerüljük, mint a pestist.

 

Bár fájdalmas és kellemetlen, a fájdalomérzetnek nagy értéke van. Nemcsak megbízható jelző mechanizmus, amely arról tájékoztat, hogy kárt teszünk magunkban. Arra is motivál, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket, és igyekezzünk megvédeni magunkat. Fájdalom nélkül nem észlelnénk a sérüléseket, és talán még az után is közömbösek lennénk, hogy észrevettük őket.

 

Most képzeljünk el egy életet, amely híján van az unalomnak. Első pillantásra sokunk számára örvendetes, sőt ideális lenne. De gondoljunk bele alaposabban. Nem arról beszélünk, hogy az életben ne lennének unalmas helyzetek. Olyasvalaki, mint Gibson nem érzi a fájdalmat, mert nem érzékeli. De attól az élete még rejteget veszélyt.

 

Hasonlóképpen annak az élete, aki nem képes megtapasztalni az unalmat, mentes lesz az unalomtól – de csak azért, mert nem tapasztalja meg az unalmat. Ha nem érzünk unalmat, akkor minden helyzet, bármilyen triviális, banális vagy unalmas is, nem tűnik unalmasnak. Az sem, ha ugyanazt a beszédet hallgatjuk meg ezredszerre, sem a végtelennek tűnő várakozás a hivatalokban. Bizonyos helyzeteknek igenis unalmasnak kell lenniük.

 

Gyakran előfordul, hogy az unalom két érzékelés különbségének az eredménye, amikor stimulációra volna szükségünk, de az nem áll rendelkezésre. Szeretnénk valamit, ami egyszerűen nem létezik. Az unalom ennek a hiánynak az észlelése. Monoton tevékenységek közben azért unatkozunk, mert nagyobb változatosságra vágyunk, mint ami kínálkozik. Ismerős helyzetben azért csap meg az unalom szele, mert újdonságra vágyunk, amire nincs lehetőség. A kötelező feladatok azért untatnak, mert valami mást akarunk, mint amit várnak tőlünk. Hogy elkerüljön az unalom, olyan tevékenységeket kell keresnünk, amelyek megfelelnek a kívánságainknak.

 

Gondoljunk úgy az unalomra, mint egy belső riasztóra. Amikor megszólal, jelez valamit: egy nem kielégítő helyzetet. De ez a riasztó sokkolni is tud. Az unalom negatív és kellemetlen tapasztalata arra motivál vagy kényszerít, hogy értelmesebb, érdekesebb helyzetet keressünk, éppen úgy, ahogyan az éles fájdalom arra ösztökél, hogy ne szurkáljuk tele tűvel a testünket. Az unalom ráhangol arra a helyzetre, amelyben vagyunk. Figyelmeztet, hogy az aktuális cselekvésünk nem elégít ki megfelelően minket, és cselekvési alternatívákat jelöl ki. Kell ennél több, amit egy érzelmi tapasztalat nyújthat? Ha az unalmat alkalmazásként lehetne letölteni, talán még fizetnénk is érte.

 

És mégis, a nyugati irodalmi és filozófiai kánonban nem túl hízelgő portrét festettek az unalomról. Ennek oka részben az, hogy az unalomról gyakran csak mint röpke, kellemetlen lelkiállapotról beszélünk, pedig arról is eshetne szó, hogyan lehet megtapasztalni az unalmat a legkülönfélébb helyzetekben – amit a pszichológusok „unalomhajlamnak" hívnak. Nem meglepő, hogy az unalomra való hajlam összefügg számos súlyos, akár életet veszélyeztető testi, lelki és szociális veszéllyel. Jelentős figyelmet kapott, és egyértelműen megkülönböztetik a ténylegesen megtapasztalt unalomtól. Nem mindenki hajlamos az unalomra, aki unatkozik, ahogyan nem mindenki szenved krónikus fájdalomban, aki fájdalmat érez.

 

Ahogyan a fájdalomérzet arra sarkal, hogy megváltoztassuk a viselkedésünket és megvédjük magunkat, az unalom arra ösztönöz, hogy valami mást csináljunk, ami nem unalmas. Az unalom persze nem feltétlenül mondja meg, mit kell tenni. Úgyhogy amikor legközelebb jelentkezik, jobb, ha nem az okostelefonnal próbálunk megszabadulni tőle. Elvégre hányszor esik meg, hogy nem veszünk tudomást a fájdalomról? És hányszor próbáljuk meg telefonnal gyógyítani?

La femme La femme cikke 2015. augusztus
címkék:
Lélek
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.