Nem volt könnyű kijönni a moziból a Tangerine első magyarországi vetítése végén. Figyeltem a közönséget; csöndben, lopva egymásra sandítva hagyta el mindenki a termet, mintha egy kukkoldából kerülnénk hirtelen a forgalmas körútra. És tényleg, a film alatt végig voyeurnek éreztem magam, aki ráadásul egy olyan közegben leselkedik, amellyel igazán, testközelben nem szívesen szembesülne.
A Tangerine transznemű utcalányok életéről tudósít, kínosan pontos leltárba véve mindent, az apróbb részletekig. Meg is hozta több nemzetközi fesztivál elismerését, és a független film legnagyobb díjára, a 2016-os Independent Spirit Awardsra négy jelöléssel is indul. A filmnek nem csupán a témája feszegeti a filmművészet tűrőképességét, hanem az is, hogy Radium Cheung operatőr az egészet iPhone 5S telefonnal forgatta, amitől a jórészt amatőr szereplőgárda, a statisztáknak használt utcai járókelők sokkal lazábban adták egy-egy jelenethez természetes gesztusaikat, mintha komoly technikai apparátus dolgozott volna körülöttük. Így a mozi majdhogynem rejtett kamerás felvételek sorából áll össze. Erre szükség is volt, hiszen az a közeg, amelyet Baker a klasszikus dramaturgia szabályait követve egyetlen napon, egy helyszínen – karácsony napján, Los Angeles külvárosában – ábrázol, rendkívül zárt szubkultúra. Pornó, drog és prostituáltak világa, a szexipar gyakorlati oldalával és íratlan szabályaival.
A sztori nagyon egyszerű, városi utcákra helyezett, gyalogos road-movie, de ahogyan az Odüsszeia vagy Kerouac Útonja is egyetlen útban foglalja össze a mindenkori emberi vágyakat és hiteket, úgy a Tangerine is egy grandiózus belső utazás: mélyrepülés a méltóság, az őszinteség és az egyéniség vállalása terepén. Két férfiból lett félvér utcalány bolyong Hollywood peremén, a transznemű prostituáltak törzshelyein, lerobbant kávézók és fánkboltok, parkolók, autómosók környékén. Egyikük, Sin-Dee azt a lányt keresi, akivel a prostituáltakat futtató férfi megcsalta – ráadásul egy igazi, született lánnyal –, a másik, Alexandra a barátnőjét követi, hogy megóvja a katasztrófától. A nap története semmiben nem hasonlít a szubkultúrán kívül világ eseményeihez, noha ugyanúgy munkál benne a féltékenység, a barátság, az önzés és a szeretet, a nagylelkűség és a bosszú. De itt a törvények átlépik a többségi társadalom bevett szokásait. Sin-Dee a hajánál rángatja végig a városon a pornópartin megtalált „harmadikat”, de közben elviszi magával a barátnője fellépésére, sőt együtt be is lövik magukat. Alexandra, a barátnő, miután kiderül, hogy ő maga is viszonyt folytatott Sin-Dee hűtlen fiújával, egy mosodában saját parókáját adja a női hajától megfosztott Sin-Dee fejére.
A kaotikus történet külső szála Ramzik, az örmény taxis szerepével szövődik a filmbe. Ő a példás családapa, aki Amerikában is megőrzi az örmény hagyományokat, hülyére dolgozza magát L. A. utcáin, és erkölcsre oktatja az utasait, de képtelen ellenállni a transzneműek iránti vágyainak: ő Alexandra első számú vendége és barátja, ő keresi Sin-Deet egész szenteste egy jó numera reményében, miközben felesége, kislánya és anyósa degeszre eszik magukat az örmény ünnepi asztal finomságaival. Szinte magától értetődő, hogy le is bukik, a vérmes anyós taxin vágtat utána az éjszakában – újabb szál az egymást kajtatók tömegében, már-már Shakespeare elvarázsolt Szent Iván-éji erdejében érezzük magunkat, ahol mindenki lohol valaki után –, s mire a fánkboltban végül minden szereplő összetalálkozik, már komédiává dagadt a tragédiák sora.
Zseniális dramaturgiai érzékkel, szinte szimfonikus szerkesztésmóddal pörgeti csúcsra Baker ezt a kulcsjelenetet, majd viszi innen tovább egy újabb vallomás, egy újabb árulás lelepleződésén át a túlélés hétköznapi gesztusai felé. A zene egyébként is kitüntetett szerepet vállal a filmben, van, ahol átveszi a cselekmény helyét, és zenei – ráadásul egymásra úsztatott techno- és klasszikus – betétekkel viszi tovább a szálat.
Baker szereplőgárdája nem mindennapi. A két autentikus főszereplő, Mya Taylor és Kitana Kiki Rodriguez saját élményeiket viszik a vászonra, csodálatosan gazdag kifejezéskészlettel. Az örmény taxisofőr szerepében Karren Karagulian briliánsan hozza az elfojtásokban élő, örökös kívülálló emigráns figuráját, a Hollywoodban már befutott színészként számon tartott James Ransome alakította kerítő maga az ügyeskedő, gátlás nélküli átlagember, aki mindenkit elkap egy fordulóra, még a csúf Dinah-t is (Mickey O'Hagan színpompásan játssza a csúnya fehér utcalány szerepét).
A keményebb jeleneteknél alaposa megizzad a néző – pedig csupán átrándult egy addig nem látogatott területre, ami olyannyira közel van a maga kis jól berendezett életéhez, hogy azt nem is gondolná. A nagyjelenet forgatása estéjén például, a helyszíntől ötsaroknyira, éppen a Golden Globe-díj átadása zajlott... Nem állítom, hogy a magyar közönség soha nem látott nézőszámmal indul rá a Tangerine-re; még azt sem, hogy könnyű dolga van annak, aki beül a filmre. Az azonban biztos, hogy Sean Baker fölfedezett a film számára egy olyan világot, amely eddig láthatatlan volt, és hiteles eszközökkel, a filmtörténet klasszikus hagyományaival, látványosan hódította meg.
