Megszólal a nyitány, és a jól ismert dallamokra a függönyön megjelenik az 1964-es My Fair Lady film kezdőinzertje. A Centrál Színház nézői előtt felrajzolódnak a kacskaringós betűk, megelevenedik az 1912-es London. Majd függöny fel, és ott látjuk ugyanazt, a füstös, koszos utcát, teli szakadt figurákkal és taxi után szaladó szmokingos urakkal. Végül leesik egy csokor virág, és megszólal egy lány.
Ez a lány feladja a leckét. Az utca közönségének, a sarkon jegyzetelő szürke kabátos férfinak, sőt az egész színháznak. A londoni utcanyelven hadaró virágáruslány szerepében ugyanis Tompos Kátya megjelenése átírja a jól ismert darabot. Gyanítom, hogy éppen ez a csavar izgatta Puskás Tamás rendezőt a musical színrevitelében. Mert profi musicalt csinálni nagyon nehéz. De úgy megcsinálni, hogy abban egy ma érvényes tartalom szólaljon meg – valahogy úgy, mint amikor a sarki virágáruslány egyszer csak szépen megformált mondatokban, dallamos nyelven kezd beszélni az életéről –, az már varázslat.
A Centrál Színház évek óta módszeresen egyre messzebb merészkedik a minőségi szórakoztatás útján, és úgy tűnik, minden lépése biztonságos talajon marad. Az előző évadban bemutatott Ma este megbukunk fergeteges paródiája már a Broadway hangján szólalt meg. És most itt a nagy dobás, a My Fair Lady, a legendás musical, a nyelvészprofesszor emberkísérlete a szutykossal. Az előadás kezdő képsorai felidézik a film emlékét, Bagossy Levente konvencionális, részletekben gazdag kulisszadíszletei, a színpompás, jelmezszerű jelmezek (Szakács Györgyi extravagáns ruhái szinte megszólalnak), a profi táncjelenetek klasszikus musicalhangulatba ringatják a nézőt. De ahogy Tompos Kátya felnyerít, minden megfordul. Ő kerül a középpontba. Alföldi Róbert Higgins professzora, ez a cseppet sem korosodó, viszont nagyon makacs, öntörvényű agglegény, a finom tölgyfa burkolatú, kellemes könyvtárába elbújt különc – akinek fogékonysága csak a tudományra vonatkozik, az életszerű jelenségek iránt tökéletesen érzéketlen – valójában csak láthatóvá teszi a lány személyiségét.
Nyelvet ad neki, megszólaltatja, de faragni bizony semmit sem farag rajta, mivel ő maga meglehetősen faragatlan. Az indiai nyelvjárásokban a legkisebb fonetikai eltéréseket is meghallja, de az egyértelmű jelekre süket. Fájdalmasan pontos megtestesítője a mai magyar értelmiségnek. Alföldi a maga korlátait olyan precízen jelöli ki a nősülésről szóló magánszámában, hogy arckifejezése szinte sátáni: ez van, kiabálja, ez vagyok én.
Tompos Kátya Elisájában emberére talált. Az előadás valójában megfordítja Pygmalion történetét: nem a professzor tákol embert a harákoló lányból, hanem a nőiségében, moráljában megingathatatlan Elisa csinál emberszerű lényt őbelőle. Ez a küzdelem itatja át a színpadot két felvonáson át, Baráthy György abszolút időszerű újrafordításában ráadásul sokkal életszerűbb nyelven, mint a korábbi. Ehhez asszisztál a briliáns színpadi jelenléteihez képest igen halvány Cserna Antal Pickering szerepében, ezt dramatizálja maró szarkazmussal és gyönyörűséges pillanatokkal Borbás Gabi Higginsné szerepében, és ezt próbálja menedzselni néhány szép felvillanással Pálfi Kata mint élre vasalt, apácaerkölcsű házvezetőnő. Egyedüli méltó partnere Elisa és Higgins kettősének a Doolittle szerepét talán elsőként pontosan értelmező Magyar Attila, akinél jobb nevettető nemigen ágál ma a magyar színpadokon. Ő aztán nem tréfál, nem karikírozik, csak pörög, mint az ördögkerék, energiája szétveti a díszletet, sokkal több, mint zseniális táncoskomikus: eredeti moralista, ahogyan Higgins beajánlja egy gazdag amerikai úrnak. Doolittle figurájában egyesíti az alsó és a középosztályt, vagyis pontosan azt csinálja, csak megfordítva, amit Higgins a lánnyal. Magyar Attilánál a kettő feszültsége eleven, vibráló életvággyal telítődik, míg Tompos és Alföldi között ennek férfi-nő átirata, egy nagyon erős nemi-hatalmi játék bontakozik ki, robbanó feszültségpontokkal, néma villanásokkal, teli csupa apró pengeváltással, és a párharcban – lássuk be – a nő az erősebb tényező.
Alföldi nem is próbál nyerni; a csúcsponton, a siker pillanatában eltűnik belőle a ragyogás, visszabújik a szottyadt, egyforma hétköznapjaiba, színpadi eszközökkel kifejezve: a papucsába. Amit a zárójelenetben Tompos hozzávág, mielőtt magához szorítaná a férfi fejét. Elegáns végszó; itt kap értelmet a hosszú csata, a táncbetétekkel felturbózott hormonháború. Férfi és nő itt egymás méltó társaivá válnak, kibújnak az alkotó-mestermű képből, ledobják a társadalmi normák kínálta sablonokat, akár még a hagyományos férfi-nő szerepek kényszerét is, és egyszerűen elfogadják egymást.
Nem lehet szó nélkül elmenni Tompos Kátya teljesítménye mellett. Ezzel a karakteres, tiszta, átütő énekhanggal, profi tánctudással, a mágikus erővel, amivel a tömeg mögött, a színpad sarkán némán állva is odavonzza a néző tekintetét, egészen ritka élményt ad. Konok és lágy, kamasz és érett, szerelemre éhes nő tud lenni; egyszerre van jelen a mesében és a jelen valóságában, ironizál és odacsap, tüzet okád és olvadozik. Uralja a színpadot úgy, ahogyan nagyon kevesen. Elisa szerepében a törékeny, formálható női vázból erőteljes egyéniséget gyúr, akiben a „gaz Henry Higgins” méltó párbajtársra, utóbb méltó társra talál. Elsősorban neki köszönhető, hogy a néző megérti: Puskás Tamás Pygmalion-változata a ma változatlanul aktuális nemi szerepekről, szerelmi háborúról és társadalmi különbségekről, elfogadásról és megértésről gondolkodik, szépen, okosan, szórakoztatón.
Fotók: Horváth Judit
