A rendező neve nem igazán ismert idehaza, pedig 2012-ben a Nader és Simin – Egy elválás története című filme először a Golden Globe-ot, majd az Oscar-díjat is meghozta számára. A film útja azonban korántsem volt egyszerű.
Már a berlini Arany Medve-díj odaítélésekor többen politikai okokat gyanítottak a háttérben, hiszen az iráni filmesek kevésbé üdvös helyzete örökös téma a filmes világban, így valóban nem gondolta senki, hogy egy iráni alkotás a saját lábán is meg tud állni. Farhadi filmjében azonban azon kívül, hogy a női főszereplő elhagyni készül az országot, semmilyen politikai vonal sem található, még nagyon keresve sem. Ám ha valami mégis átüt rajta, az a lecsupaszított tény az életről, annak bonyolultságáról. Ez viszont olyan komoly ütést mér a nézőre, hogy a film végén még felállni is nehéz a székből. S ehhez már csak szinte ráadásként adódik hozzá annak a megosztottságnak a bemutatása, amely a szigorú muszlim vallási, valamint a világi nézetek és társadalmi rétegek között felsejlik. És amit a rendező sugallni akar mindezzel, az az igazán elemi hatás, amely végül a legnagyobbak közé emelte az alkotást, mégpedig, hogy egyik sem jobb a másiknál. Legyen valaki mélyen vallásos, vagy a modern világ híve, egyes emberi helyzetek, előtörő indulatok komoly károkat okozhatnak a lelkekben.
E lebilincselő alkotás után joggal várta mindenki a rendezőtől a következő varázslatot, ez azonban nem azonnal érkezett meg: 2013-ban A múlt című rendezése nem dobogtatta meg a kritikusok szívét.
Aztán az idei év meghozta végre azt, amire mindenki várt: Az ügyfél (The Salesman) ismét a székekhez volt képes szögezni az ítészeket a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon, ahonnan Asghar Farhadi a legjobb színész és a legjobb forgatókönyv díjával távozott. A filmmel a rendező ismét az emberi kapcsolatok mélyére ás. Teheránban járunk – akárcsak a Nader és Siminnel –, ahol Emad (Shahab Hosseini) és Rana (Taraneh Alidoosti) kénytelenek az otthonukból menekülni, amikor a szomszédos építkezés miatt csaknem rájuk omlik a lakóépületük. A házaspárnak egyik napról a másikra kell új lakhelyet találnia, így kapva-kapnak egyik barátjuk segítségén, aki egy közeli ház emeletén ajánl nekik albérletet. Az előző lakó azonban nem tűnt el nyomtalanul, az asszony nem hajlandó elvinni a holmiját, ráadásul kiderül róla, hogy prostituáltként a lakásban fogadta az ügyfeleit. Mintha a pár különös szerencsétlenségek sorozatát élné meg, amelyek egyik tetőpontjaként Ranát megtámadják zuhanyozás közben.
A nő megússza apróbb sérülésekkel, ám a sokk, a költözéssel járó feszültség és az egyre meglepőbb események alaposan próbára teszik kettejük kapcsolatát. Amit csak bonyolít Emad önkéntes nyomozása és Rana rejtélyekkel átszőtt, szinte elviselhetetlen vegyes emlékképei a támadásról. Mégis, a film végén ő nyújt feloldozást a helyzet drámaiságára és a szereplők lelkére egyaránt. Furcsa összekapcsolódása mindez annak a másodlagos szálnak az életükben, amelyben egy amatőr színi társulat tagjaiként Arthur Miller klasszikusának házaspárját jelenítik meg Az ügynök halálában. S ha ez még nem volna elég, a Nader és Simin hagyományait folytatva, a történet alakulásában ismét felmerülnek a mélyen vallásos és modern eszmék ellentétei, amelyek nemhogy nem segítik elő sem a lelki, sem a fizikai megoldáshoz vezető utat, de sokszor olyan gátat vetnek a főszereplők elé, hogy időről időre minden visszazuhan a kiindulóponthoz.
Farhadinak sikerült ismét egy lebilincselő és egyben mélyen emberi drámát létrehoznia. A film annak ellenére mindenki számára átélhető, hogy a thrilleri alapokat csupán eszközként használva az iráni kulturális hagyományokat állítja szembe a modernitással. Rendezését a Variety kritikusa hitchcocki feszültségűnek nevezte, a Screen pedig Michael Haneke legelismertebb munkáihoz hasonlította.
