A fiatal lengyel forgatókönyvíró-rendező, Tomasz Wasilewski harmadik filmje, a 2016-ban készült Egyesült Szerelmes Államok a rendszerváltás pillanatait rajzolja fel, egy városszéli lakótelepen, négy nő szexualitásán keresztül. A megforduló világban a túlélés esélyeit rögzíti, és erre a nők érzékenysége sokkal rugalmasabban reagál, mint akár a politikai, akár a mindennapok gazdasági vagy szellemi mozgásai.
Az utóbbi években több tabutémával is nemzetközi feltűnést keltett Wasilewski titka valószínűleg az, hogy a cselekményt is, a képi világot is csontig lecsupaszított, hiteles részletekből építi föl. Sehol sem bicsaklik meg, nem pakol rá „filmszerű”, közhelygyanús elemeket. Remek megfigyelőként dolgozza bele a magát újradefiniálni próbáló lengyel társadalom miliőjébe saját gyermekkori élményeit (a filmbeli időben Wasilewski tízéves volt); az aprólékosan kidolgozott részletek hosszan kitartott csöndekben robbannak. A film a 2016-os Berlinalén elnyerte a legjobb forgatókönyvért járó Arany Medve-díjat. Operatőre, a román film újabb felívelését meghatározó Oleg Mutu fojtott színtelenségben tartja a helyszíneket, cigifüst és pára, fagyott világ, koszos falak, tátongó, seszínű iskolai, kórházi vagy panellépcsőházi folyosók nyelik el a szereplőket. Azok a helyszínek, ahol több szín, telítettebb atmoszféra jelenik meg, ott a rendszerváltás újabb, idegenszerű szelei fújnak, jómódú német turistákkal az uszodában, vagy melegbarna tónusokkal a modellnek készülő, de végül csak a fotós önkielégítő mozdulatai alá kerülő tánctanárnő lakásán. Kameramozgásában Antonioni hatvanas évekbeli filmjeinek lassú, elúszó jelenettechnikája és Jancsó hosszú, tarkóközeliben követett snittjei köszönnek vissza, mai és összetéveszthetetlenül kelet-európai változatban.
1990-et írunk, egy lengyel kisváros szélén. Döntési helyzetek még nem kínálkoznak, de a változás már kézzel fogható. Az egymásba fonódó, epizódszerű történetek nyitánya egy közös vacsora, egy pontosan nem definiált ünnepféle, talán csak baráti összejövetel, ahol a későbbi szereplők mind együtt vannak, ha nem különösebben reagálnak is egymásra. Innentől párokra vagy egyénekre töredezik a cselekmény, és látszólag semmitmondó jelenetek sorával fut tovább. De még itt is ritka az olyan pillanat, amikor az egymásra utalt szereplők kimondott vagy kimondatlan kérdésekre egyenesen válaszolnak. Fojtottság, elnyomott érzések, vágyak, gondolatok sűrűjében gázolunk. A felszín alatt viharok tombolnak, miközben hulladék-pillanatokat látunk: egy bugyiban elszívott cigi az erkélyen szeretkezés után, egy szégyellős leskelődés a férfizuhanyozó ajtajában, egy élet néma összegzése az arcjátékban, egy harisnya felhúzása alatt. A mindennapok megszokott mozdulatainak felnagyítása, előtérbe helyezése olyan erős atmoszférát teremt, amelytől nem lehet szabadulni; az egész mozit uralja a jelenetek kidolgozottsága, az egymásba kapcsolódó motívumok sodrása, a testiség, ami inkább kínzó, semmit felszabadító élmény; és közben alig történik valami.
Ez a film a némaságban maradt belső történetek krónikája. A négy nő élethelyzete nem tart sehonnan sehová, holott tragédiákkal telített. A háttérben Németországban dolgozó férjek és az első megvásárolt farmernadrág, kölcsönzői pornóvideók, hittanórák, tánctanfolyamok és a romániai forradalom közvetítése a tévében – a fókuszban pedig asszonyok, akik a változásra a legősibb ösztönükkel: a szexualitással reagálnak. Egyikük úgy, hogy a helyi, huszonéves kispap után vágyakozik, a másik az éppen megözvegyült szeretőjét zaklatja, de saját magán áll bosszút, amikor beéri egy idegen fiúval a várótermi vécében lezavart gyors numerával. A harmadik még eddig sem merészkedik, és a folyosó túloldalán lakó fiatal aerobik-oktatólányt imádja. Kiéletlen vágyak és felgyülemlett keserűségek közepette próbálnak talpon maradni a felfordult világban. Vágyakkal, amelyeket sem kimondani, sem beteljesíteni nem lehet, mert a hirtelen berobbanó szabadság idáig már nem ér el.
Az iskola új nevét a Szolidaritás mozgalomtól kölcsönzi, de az igazgatónő szerelmi viszonya ugyanolyan titkolnivaló, mint az előző rendszerben. Megnyílik a világ, így az orosztanárnőre nincs többé szükség. A táncoktató lány nappal derűs és energikus, éjjel ájultra issza magát. A szégyen, az eltitkolt belső élet rávetül a mozdulatokra, felizzítja a mindenütt gomolygó cigarettafüstöt, és néha szürreális-álomszerű jelenetekben fut ki, amikor végre történik valami visszavonhatatlan – de rögtön kiderül, hogy ezeket csak a képzelet szülte. A valóság a falak között, a színtelenség világában marad. A film címében sugallt könnyed, laza, erotikus nyitottság valójában egy falak közé préselődött, görcsös és némaságba zárt állapot. Súlyos látlelet, de negyedszázad távlatából helytálló, hiszen a mai társadalom szélsőséges reakcióiból elég pontosan kitűnik, hogy még mindig nem jutott túl ezen az örökségen.
