Az 1931-ben készült, legendássá vált filmváltozat forgatókönyvét Nóti Károly írta, de Mohácsi János és testvére, a dramaturg Mohácsi István nem ezt, hanem az eredeti, Zágon István-féle színdarabot dolgozta át. Az újgazdag Schneider családot megleckéztető lakáj szerepét Kulka János alakítja, vele beszélgettünk a készülő előadásról.
– Hogyan érzi magát egy olyan próbafolyamatban, ahol mindig változik a szöveg?
– Borzasztóan szeretek a Mohácsi testvérekkel dolgozni, határtalan bizalommal vagyok irántuk, és nagyon élvezem ezt a módszert. Számomra a színház ezt jelenti, amit ők csinálnak, a munka során alakuló darabot. Valami ősi, zsigeri színházélmény ez, mindenki egyformán részt vesz a mű alakulásában. Nem csupán az hoz örömöt, hogy te is részt vehetsz a formálásban, hanem az is, ahogyan részletről részletre kibontakozik az anyag. Shakespeare korában csináltak így előadást. Mohácsi úgy kezeli az időt, mintha még bőven volna, ráérnénk, lassú és kedélyes tempóban készülnek az előadásai, miközben a lelke mélyén mindig pontosan tudja, mit akar. Nekem ez az igazi színház.
– Ami most a Belvárosi Színház próbáin formálódik, mennyire hasonlít Zágon István eredeti színművére?
– Sajnos az eredeti művet nem ismerem, az 1930-as filmváltozat sem abból, hanem Nóti Károly átiratából készült. A filmet persze többször is láttam, de alighanem szerencsés vagyok, mert a memóriám valahogy kidobja az előképeket, így sohasem zavar a másoktól látott alakítás. Ebben az esetben egyszerűen nem látom magam előtt Csortos Gyula Hippolytját, nem ijeszt el attól, hogy szabadon nyúljak hozzá.
– Mennyi szabadságot kap a szerepformáláshoz?
– Amennyit csak akarok. Ha Mohácsi látja, hogy értem őt, hagyja, csináljam, amit gondolok, sőt nagyon hálás is, ha segítünk. Hasonló a humorunk, ez is sokat jelent. Általában én félek a rendezőktől, máig nem tanultam meg kezelni ezt az érzést – ez a kaposvári örökség, borzasztóan erős személyiségekkel dolgoztunk, és olyan magas elvárásnak kellett megfelelni, hogy soha senki nem volt teljesen elégedett –, de Mohácsival csodálatos harmóniában működik minden. A szöveget is élvezem, ezt az abszurd, nyakatekert, játékos szómágiát, a szóözönt, ami a történetet körülveszi.
– Milyennek látja Hippolyt figuráját?
– Valami őrült körforgás közepében áll, szilárdan, mint egy tengely, egy józan közép, miközben alapvetően csak játszik a többiekkel. Valójában azért jön, hogy tükröt tartson a felkapaszkodott, sznob Schneider családnak. Szerintem szándékosan viselkedik így. Ha nem ilyen volna a család, ha nem ilyen álságos, hazug volna a világ, ő sem így reagálna. Azért csinálja, mert élvezi, hogy megteheti, mert vannak ilyen ostoba, belső közép nélkül való emberek, akik rettegni kezdenek, ha valaki két francia szót kiejt a száján. Szerintem Hippolyt egyszerűen azt gondolja: tessék, ha ezt a hülyeséget találtátok ki magatoknak, hát nézzétek meg, milyen is az. Leveri rajtuk a saját kivagyiságukat, ostobaságukat. Egyáltalán nem biztos, hogy minden alkalmazójával így viselkedik. Hogy igazából miért marad ott a családnál, arra Mohácsinak van egy zseniális megfejtése – ezt nem árulom el, a darab végén kiderül.
– Vagyis Hippolyt játszik?
– Azt hiszem, igen. Játszik velük, és a maga módján bosszút áll a saját kiszolgáltatottságáért. De sohasem mutatja, hogy megveti és lenézi őket, ráadásul kimondatlanul szövetkezik az értelmesebbekkel, Terkával például kifejezetten jó viszonyban van, tetszik neki az a harc, amit Terka a saját családja ellen folytat. A család eleinte azt gondolja, jól járt vele, aztán egyre jobban szenvednek tőle. Borzalmas egy olyan elvárás alatt élni, aminek képtelenek megfelelni. Mintha folyamatosan vizsgáztatnák őket. Csodálatos darab.
– Jó az összhang a próbákon?
– Sokkal több, mint jó: tökéletes. Nagy adomány ez nekünk. Számomra különösen nehéz volt az elmúlt időszak, a Nemzeti Színház társulatának teljes szétesése, a káosz után hirtelen békés, nyugodt, harmonikus csapatba csöppentem. Remekül érezzük magunkat: Csákányi Eszter, Pál András, Elek Ferenc, Mertz Tibor, Pető Kata, Nagy Viktor, vagy a kecskeméti színházból jött Téby Zita fantasztikus társaság. Minden próba olyan, mint egy baráti összejövetel, annyit nevetünk, hogy már szinte aggódom, mi lesz a vége. Remélem, a közönség is élvezni fogja ezt a különleges humort, ami a darab minden sorában ott ragyog.
