Próbálom elképzelni őket egy másik, számunkra ismeretlen dimenzióban. Magasból nézik a földi cirkuszt, ezt a „hasra esett” világot! Ottlik bridzselni tanítja Örkényt, aki mesél. Egyperceseket. Jól elszórakoznak egymással, akár anno, a Lukács uszoda emeleti teraszán.

 

 

A második világháború és a holokauszt után már semmi sem olyan, mint előtte. Írni sem lehet úgy, mint a régi, boldogabb időkben. Dosztojevszkij őrült víziói eltörpülnek a nácizmus valóságos rémségei mellett. Felborul a hagyományos erkölcsi értékrend, örökre elsüllyed az a bájos, rendezett polgári világ is, amibe a két író egyazon évben született bele, a múlt század elején. Ezt idézi meg Örkény a Macskajátékban, ennek a fonákját mutatja meg Ottlik Az iskola a határon című korszakos művében. Ugyanahhoz a körhöz, a nagypolgári, jómódú szellemi elithez tartoztak, később egyformán kijutott mindkettőjüknek a politikai gyanakvásból, mellőzésből, a munkásságukat ellehetetlenítő abszurd helyzetekből. Humoruk, műveltségük, emberi tartásuk segített átvészelni a válságos időszakokat. És az írás. Írtak akkor is, ha nem közöltek tőlük semmit. Örkény, a hazai „abszurd” mestere, megújította a drámát, Ottlik új távlatokat nyitott a regényírásnak.

 

Örkény István élete egypercekben

 

„1912. április 5-én születtem – írja önmagáról. - Apám patikus volt – az Örkény-patika fogalom volt Pesten -, és afféle Mikszáth- vagy Krúdy-hős. Négy patikát mulatott el. Egyet Bécsben, ahol tizenkét tükröt lőtt szét egy bécsi mulatóban, mert a zenészek nem tudtak magyar nótákat játszani. Otthon nagy házat vittek, tábornokok és püspökök mindennapos vendégek voltak nálunk. Én meg, mintha …kettős életet éltem volna…” Az egyiket

KÖZÖS GYÖKEREK

Mindketten a nagypolgári, szellemi elitből indultak, majd egyformán kijutott nekik a politikai gyanakvásból, mellőzésből.

gondtalan aranyifjúként, a másikat fiatal, baloldali íróbarátaival, akik közül némelyiknek télikabátra sem telt. Közben gyógyszerésznek tanul – a családi hagyományoknak megfelelően -, sőt a vegyészmérnöki diplomát is megszerzi. „A világnak ez az egyszerű és világos kifejezése, ami egy kémiai képlet – az engem elragadott.” Viharos szerelem, korai házasság Flórával, majd válás. Negyvenkettőben behívót kap, Nagykátára. Gyanútlan. Felölti szép, fehér zászlósi egyenruháját, fekete lakkcipő, fekete paroli, és nem sejti, hogy a végzete felé indul. Vallásos nevelésben részesült, családja zsidó származása soha nem volt téma. Ezzel először egy elmebeteg alezredes szembesíti. Dühöngve letépi róla a rangjelzést, kikötteti, megpofozza és elindítja munkaszolgálatosként a keleti frontra. Voronyezs, orosz offenzíva, visszavonulás mínusz 47 fokban. Hatvanezer bajtársa fagy meg, ő megsebesül, és fogságba esik. „A háborúban az emberi erkölcs egy bizonyos küszöb alatt megszűnik. Tehát én megértem, hogy állattá váltam. Akkor, amikor az éhhaláltól féltem. De bármilyen furcsán hangzik, ott lettem emberré…” És íróvá.

Hazajön. Rendes kommunista akar lenni. Még termelési regényt is ír.

 

A teljes cikk a La femme 2012. őszi számában olvasható.