Talán ötödik osztályos általános iskolás lehettem, amikor két gyerekrajzomat is kiállították a Wosinszky Mór Múzeumban szülővárosomban, Szekszárdon. Még óvodáskori rajzaimat is máig őrzöm, nagyon szerettem rajzolni, és tehetségesnek is tartottak. A gimnáziumban már gondoltam, hogy művészettel, kultúrával összefüggő pályát fogok választani, aztán rájöttem hogy művészettörténetet, rajzot szeretnék tanítani. Elvégeztem vizuális szakon a pedagógiai főiskolát, majd két évig valóban rajzot tanítottam, mégis elégedetlen voltam. Már egy ferencvárosi iskolában kezdtem el enyhén értelmi sérült és autista gyerekekkel foglalkozni. A munka annyira megfogott, hogy eldöntöttem, hosszú távon is segítségre szoruló emberekkel szeretnék foglalkozni. Így kapóra jött, amikor 2007-ben hirdetésben kerestek szervezőt a Láthatatlan Kiállításhoz. Amikor kiderült, mi a feladat, már tudtam, nekem itt a helyem.
A kiállítás célja, hogy az egészségesek megtapasztalják, hogyan élnek, mit éreznek a látássérült, vak emberek. A magújult kiállítás a Népligetből augusztus végén költözött új helyre, a Millenáris B épületébe, ahol lehetőség volt a változtatásokra. Az egyórás sétára nyolc-tízfős csoportokban indulnak a látogatók. A fénytől teljesen elzárt hat helyiségben a mindennapi élet színterein át vezet az út, a tárgyakat, például szoba- vagy konyhabelsőt, csak tapogatni lehet. Vak túravezetők irányítanak végig a sötétben. A látogatók egy kis múzeumot is kitapogathatnak festményekkel, szobrokkal. Michelangelo Dávidjának kicsinyített mását is kiállítottuk. Tizenhárom fiatal vak túravezetőnk van, akad közöttük kétgyermekes családanya és olyan sportoló is, aki a mostani londoni paralimpián maratonfutásban indult.
Az is célunk, hogy felhívjuk a figyelmet: mi, egészséges emberek hogyan tudunk odafigyelni a vakokra, a gyengénlátókra a hétköznapok során, milyen segítséget adhatunk vagy épp nem adhatunk nekik. Mindez azért is fontos, mert az elmúlt években, főleg uniós támogatásból, végre elkezdtük akadálymentesíteni a városainkat, így egyre több mozgás- és látássérült merészkedik ki az utcára.
Eddig 300 ezren voltak a kiállításon, amely ugyan látóknak szól, de van sok látássérült vendégünk is. Tíztől hetvenéves korig minden korosztály jön, diákok, családok, sőt cégek is bejelentkeznek, csapatépítésként hasznosítják a kiállítást. Kívánságra vacsorát is tudunk adni, és vak masszőrünkhöz is be lehet jelentkezni.
Parntnerünk a Ludwig Múzeum: amikor felhívásunkra tapintható képeket alkottak a gyerekek, műveiket ott állítottuk ki. Egyébként is kedvenc múzeumom a Ludwig, mert nagyon szeretem a kortárs művészetet Az állandó tárlatot gyakorta bejárom, kedvenc kiállításom pedig Glenn Brown tárlata volt; imádom óriásképeit, különösen A lebegő városok című művét!
