Száztizenhét évvel ezelőtt különös dolog történt Budapesten. Egy belügyminisztériumi rendelet büntetést helyezett kilátásba, ha valaki szeméremsértő képet, tárgyat helyez el nyilvános helyen. A fénykorát élő pesti humor gyorsan reagált, a kereskedők fügefalevelet vagy épp masnit akasztottak a határozat által kifogásolt műtárgyakra, hogy elfedjék – vagy inkább kiemeljék - mindazt, ami a hivatalos erkölcs szerint az emberi testen ártalmas és megvetendő. Mindezt egy olyan időszakban, amikor a pedagógusok azért nem vitték el a diákjaikat az iskolák számára ingyenes kiállításokra, mert a művészi alkotások között túl sok „érzéki vágyat keltő meztelenséget” véltek felfedezni. Vagy ahol a túlbuzgó pesti rendőr épp úgy beszedethette egy üzlet kirakatából a Lotz Károly aktfestményeiről készült reprodukciókat, mint berlini kollégája Böcklin egyik mitológiai tárgyú művét.

 

A fává változó férfi:
Gyenis Tibor: Ana Mendieta emlékére (Az Ana Mendieta emlékére sorozatból), 1999.
A művész jóvoltából. Jelenleg a Ludwig Múzeumban látható.

 

Hosszasan szörnyülködhetnénk a századforduló ellentmondásos prüdériáján, hiszen az volt az a kor, amikor a szemérmes, illemtudó feleségek csak sziluettjükkel és tartásukkal inspirálhatták férjeiket. A férfiak pedig gondosan megkülönböztették azokat a vágyaikat, amelyekre a bordélyok harsány örömlányainál találtak gyógyírt. Hogy mégsem ezt választjuk, annak egyetlen oka van: abban az időszakban kezdődött el az a mindent átható közbeszéd, amely lehetővé tette, hogy az ember újra saját maga által felállított normarendszer, azaz szégyenérzet nélkül vagy annak ellenében merje szemlélni saját meztelenségét. Ma már nemcsak az a kérdés, hogy mikor megengedett, milyen esetben erkölcsös a „ruhától megfosztott test”, hanem inkább azzal foglalkozunk, mi mindent mondhatunk el a csupasz emberi testtel, hogyan használjuk fel azt a kultúránkban, mit jelentenek, mire hívják fel a figyelmet azok a gondolatok, amelyeket megfogalmazunk a meztelen nő vagy férfi kapcsán.

 

Csaknem száz év után Budapesten senki sem lepődik meg azon, hogy alig van színházi előadás ruhátlan szereplő nélkül, de azon sem, hogy a főváros vezető képzőművészeti múzeumait belakták a pőre emberi testek. A Szépművészeti Múzeumban július közepéig a női, a Ludwig Múzeumban június végéig a férfi mezítelenség beszél a nemek társadalmi szerepéről. A Hősök terén Helmut Newton provokatív divatfotóin, aktjain a meztelenség - erotika helyett - a hatalomról, a pénzről, a testiségről és a brutalitásról beszél. A radiátorhoz láncolt ruhátlan nő ábrázolása épp úgy társadalomkritika, mint a bútorként beállított gyönyörű testé. A Művészetek Palotájában szintén nem a tökéletes férfi idol a téma. Erotika helyett szembesülhetünk a férfi szerepek és a férfitesthez való viszony átalakulásával, hiszen a modern művészek számára a lecsupaszított, meztelen férfi a feltárulkozás, az önmegismerés, a megújulás hordozója. Az egyik kiállítás lesújt arra a csodálatra, amivel a női test finomságát szemléljük, míg a másik azt a rémületet veszi célba, amit a fedetlen férfiasság okoz.

 

Edouard Manet: Olympia. 1863. Megtekinthető a Musée d'Orsay-ban
Forrás: Wikipedia

 

Ha művészi, akkor szabad

 

Ez a beszédmód azonban már egy modern látásmód eredménye, amelyhez hosszú és rögös út vezetett. A nyugati kultúrában a meztelen test ábrázolásának évszázadokon keresztül egyetlen elfogadott indoka volt – sőt van ma is -, ez pedig az erotikamentes művészet. Az angol nyelv épp úgy különbséget tesz a naked és a nude, mint a magyar a meztelen és az akt kifejezés között.

KÉRDÉS

Ma már nemcsak az a kérdés, mikor megengedett a ruhától megfosztott test, inkább azzal foglalkozunk, mit mondhatunk el vele.

„Meztelenül lenni azt jelenti, hogy meg vagyunk fosztva a ruházatunktól, és a szó valamelyest magába foglalja azt a zavart, amelyet ilyenkor érezni szoktunk. Az akt szónak ellenben a művelt nyelvhasználatban nincs kényelmetlen mellékzöngéje. Elménkben nem egy szégyenkező és védtelen test képzete dereng fel hallatán, hanem egy kiegyensúlyozott, viruló, magabiztos testé: az átlényegültté” – fogalmazott az ötvenes években, még a szexualitáshoz való viszonyt alapvetően átalakító 68-as változások előtt Kenneth Clark, a londoni National Gallery igazgatója az aktról írott könyvében. A pucér test valódiságát elfedő egyik legvastagabb lepel tehát a művészeté, amely allegóriává változtatja a fedetlen testet.

Azaz ebből a szemszögből nézve az akt nem témája, hanem csupán formája a művészetnek. Az akt akkor válik igazán értékké, amikor különféle ellentétes állapotokat köt össze. Kivonja az emberi testet a vágy és az idő fennhatósága alól, olyan környezetbe helyezi, amely nem létezik, miközben matematikai arányok közé szorítja a biológiai sokféleséget.

Ma is csodálattal nézzük az ókori görögök műveit, amelyek a teljes meztelenség kultuszáról tanúskodnak, hiszen kontinensünkön csak abban az időszakban sikerült legyőzni azt az ősi gátlást, amely a nyilvános pucérkodás gondolatától is megóv bennünket. A görögök emberi teljességről alkotott világképe éppen ezért a festők, a szobrászok és később a fotográfusok inspirálójává vált, és egyfajta indokot, kifogást is kínált a témával foglalkozó művészek számára. Amikor a századfordulón Európában üldözendő volt a homoszexualitás, egy német arisztokrata, Wilhelm von Gloeden Taorminában valóságos fotógyárat alakított ki. Hiába virítottak fiatal fiúk nyíltan homoerotikus pózokban a báró felvételein, mivel a modellek az ókori idillt, Homérosz és Theokritosz műveit szemléltették, a prűdebbek is vettek képet (és mély lélegzetet), hogy művészi alkotásként, szuvenírként hazavigyék.

 

A teljes cikk a La femme 2013. nyári számában olvasható.