Van Goghról, Gauguinről, Modiglianiról, Toulouse-Lautrecről, az elátkozott zsenikről, de akár Picassóról is több játékfilm készült. Pierre-Auguste Renoir talán azért maradt ki a sorból, mert minél öregebb és betegebb lett krónikus ízületi gyulladása miatt, annál inkább adózott képein az élet és a meztelen női test szépségének. És talán a rebellisek, az önsorsrontók hálásabb alapanyagot szolgáltatnak a mozi számára, mint a derűs öregek.
Gilles Bourdos, egykori reklámfilmes ezt másként gondolta. A plein air festészet remekeit, a francia impresszionizmus hangulatát, a Renoir-aktok szinte érinthető formáit és színeit szándékozott visszaadni a tavalyi cannes-i filmfesztiválon startolt filmjében. Mire hozzánk is elért a Renoir című film, addig újra teljes fényében fogadja a látogatókat a Domaine des Collettes, Pierre-Auguste Renoir villája Nizza és Cannes között félúton, Cagnes-sur-Merben. Itt, a hatvanas évektől múzeumként működő házban töltötte Renoir élete utolsó éveit 1903 és 1919 között.
A film képi világa varázslatos, a mediterrán Éden, a Földközi-tenger hívogató kéksége, a színek orgiája tükröződik Mark Lee Ping Bing kamerája előtt. Ő volt többek között a Wong Kar-wai kultuszfilmje, a Szerelemre hangolva operatőre is. Sikerült visszaadnia a mester ars poeticáját: „A Föld az istenek paradicsoma, azért festem meg.”
A Renoir kulisszatitka, hogy egy profi műkincshamisítót, Guy Ribes-t kértek fel a filmben látható festmények elkészítésére. Gyakran látjuk a mestert alkotás közben, és a világhírű képhamísítónak nem okozott nehézséget a feladat, hiszen korábban Renoir-festményeket is „újraalkotott”. Tulajdonképpen a film ritmusát, tagolását is az alkotás folyamata adja meg. A munkáscsaládból származó hajdani porcelánfestő utolsó korszakát idézi fel a cselekmény szempontjából lassan hömpölygő történet. És benne az utolsó modellje, Andrée által megtestesített szépséget, fiatalságot, aki Jean Renoir, a festőművész legidősebb fiának első színésznője és felesége lett. Andrée Heuschling, később ismertté vált nevén Catherine Hessling olyan Renoir-klasszikusokban játszott, mint a Nana, A kis gyufaárus lány, A szuka, A nagy ábránd, az Állat az emberben, az Egy szobalány naplója.
Apa és fia, az első világháborúból sérülése miatt leszerelt Jean és a tolószékéből csak kivételes esetben (mint a búcsúzáskor, amikor Jean visszamegy a frontra) felálló Pierre-Auguste. Két generáció, alkony és pirkadat. A vizualitás szerelme a festészetben és a mozgóképeken. Kettejük között az összekötő kapocs, a motiváció természetesen a színésznőaspiráns modell. Az aggastyán és az ifjonc számára a Dédée-nek becézett Andrée, ez a hamvas, vörös Vénusz az inspiráció forrása. A húszéves Christa Theret finom-vad természetességgel uralja a vásznat. A legnagyobb élő francia színpadi színész, a François Mitterrand időskori elnöki vívódásainak is alakot adó Michel Bouquet átlényegülése hihető, a bütykös, göcsörtös kezű, éjszaka rémálmokkal küzdő, nappalait az exmodellek, cselédek, szeretők nagy családjában az utolsó pillanatig a festővászon előtt töltő művészé.
Vincent Rottiers, a huszonegy éves Jean Renoir szerepében leginkább a bizonytalanságot, a sodródást jeleníti meg az apai nagyság árnyékában. A haza szolgálatán túl jövőképe, hivatástudata nincs. A lány iránti szerelem viszi a mozgókép világába, ígéretet tesz neki, hogy szerepelteti a filmjeiben. Ha nem találkozik Dédée-vel, vélhetően sosem lesz filmes belőle. Az ő kedvéért vág bele a produceri, majd a rendezői munkába. Jean Renoir alig két hónappal apja halálát követően, 1920 januárjában vette feleségül Dédée-t.
„Jean Renoir személyisége olyan komplex, szerteágazó, hogy a számomra legjellemzőbb tulajdonságára koncentráltam, a bizonytalanságára. Valószínűleg szenvedélyesebb, kirobbanóbb volt, mint amilyennek mutatom, de engem a hivatás kérdése érdekelt, amit gyakran romantikus színezettel festenek meg. Másfelől tetszett, hogy mind ő, mind az apja kicsúsznak a tragikus sorsú művészértelmezés alól. Auguste világéletében kézművesnek tartotta magát, mint ahogy Jean sem tartotta magát művésznek” – mondja a rendező.
A csodálatos képek, az impresszionista fény- és színhatások, a korhű atmoszféra ellenére mégis akad a filmnek egy ádáz ellenzője. Név szerint Jacques Renoir, a festőművész-szobrász dédunokája, aki a legkisebb Renoir fiú, Claude unokája. „Csinos kis giccs egy megalkuvó reklámfilmestől” – szavakkal kommentálta Gilles Bourdos filmjét. Az ügy hátterében állítólag az áll, hogy a rendező szabadon merített az örökös 2003-ban megjelent regényéből, amit elfelejtett feltüntetni, illetve engedélyeztetni. Jacques Renoir egy másik helyen elismerte, hogy már régóta többször is megkísérelte a történet filmre adaptálását. Mire végre talált hozzá rendezőt egy bizonyos Jean-Charles Tacchella személyében, egy hónappal a forgatás előtt visszamondta felesége betegségére hivatkozva. Egy másik próbálkozás már a producereknél megbukott, akik szerint egy film Renoirról egy Renoir rendezésében elavult lenne. Noha a dédunoka elismeri Michel Bouquet alakítását, hiányolja, hogy nem tér ki az alkotás a festőzseni fiatalságára, nem alkalmaz flash backeket. Annyi bizonyos, hogy a sajtón keresztüli üzengetés a cagnes-i örökös és a nizzai rendező között a produkció malmára hatja a vizet. „Van Goghról négy film készült anélkül, hogy bárkinek az engedélye kellett volna hozzá” – mondta a rendező, hozzátéve: „Ajánlom, hogy olvassák el Jacques Renoir könyvét, és nézzék meg az én filmemet.”
