„Aki dudás akar, lenni, pokolra kell annak menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni” - áll József Attila Külvárosi éj és Medvetánc című kötetének elején. A túlvilági tapasztalatszerzés egyfajta beavatás, könny- és izzadtságcseppekkel áztatott kulcs a mennyei, maradandó művek létrehozásához.
Amíg a szív dobog, a túlvilágot és az evilágot elválasztó határvonal nem átjárható az ember számára. Illetéktelen határátlépésekre persze mindig akad példa. A művészet, a szerelem, a tenni akarás, a hatalomvágy mind olyan erők, amelyek képesek megnyitni a pokol kapuját, legalább a fantázia birodalmában, hogy aztán az alvilági utazó korának sajátos megvilágításában olyan tapasztalatra tegyen szert, amely egy átlagember számára a földi életben nem lehetséges. A túlvilágot megjárni a legbátrabb tett, arról mesélni a legnagyobb kihívás: hiszen a flâneurt – ez esetben az alvilági kószálót – csak a vakszerencse mentheti meg attól, hogy szájhősnek, őrültnek, képzelgőnek tartsák. Holott a pokoli képzetek, a Lucifer birodalmáról szóló jelentések a társadalmak kollektív szorongását öntik látványos és hatásos képekbe. Nincs olyan civilizáció, ahol a szenvedés helyeként aposztrofált alvilágról ne alakult volna ki valamilyen tudás, hiszen az élet végessége, az erkölcsi rossz megmagyarázhatatlansága miatt érzett aggodalom univerzális.
Inferno Tourist
Az első tiltott határátlépő a holtak birodalmában Enkidu, Gilgames barátja és szolgája volt. Amit lát, nem ad okot túl sok bizakodásra, bár még szó sincs a keresztény képzelet által berendezett túlvilági büntetésvégrehajtó intézménytípusról. A harcok hősei békében pihennek, és szenvednek azok, akik életükben is szerencsétlenek voltak. A görög mitológiában sincs ez másként, ahol Kerebosz őrszolgálata ellenére is ki-be járkálnak az élők Hádész birodalmába. A görög hősök rendkívül kíváncsiak, és nem ismernek lehetetlent: szabályos vízrajzú alviláguk ugyanolyan felfedezésre váró terület, mint a Földközi-tenger. Ahogy Georges Minois, a pokol történetét a közelmúltban feltáró történész fogalmaz, a látogatók egymás sarkát tapossák. Héraklész kiszabadította Thészeuszt, Dionüszosz visszakísérte a földre anyját, Orpheusz kis híján magával hozta Eurüdikét, Akhilleusz és Odüsszeusz alaposan bejárnak minden zugot. Olyan, mintha a földi élet a maga fizikai valójában folytatódna az alvilágban.
Az alvilág evolúciója azonban más irányba mutat. Az idők során a földi és a túlvilági élet végzetesen összekapcsolódik, a földön elkövetett vétkek elkísérik elkövetőiket a halálon túlra is. Így az Odüsszeiában egy valószínűleg jóval később betoldott szövegrészben már a bűnök következményeként járó kínszenvedések is megjelennek. Az ógörög alvilágnak még egy érdekes momentuma van: két részből áll. A nyitottabb Hádész alatt a titánokat fogva tartó Tartarosz húzódik, ahonnan nincs vissza út. Hasonlóképp, mint ahogy később a katolicizmusban a véges idejű Purgatóriummal szemben a Pokol az örök kárhozat helyszíne.
A teljes cikk a La femme 2013. őszi számában olvasható.
