Lars von Trier új filmjét, A nimfomániást a mozi ínyencei azért várták, hogy kiderüljön, a dán rendezőnek az Antikrisztus és a Melankólia után vajon sikerül-e még a korábbiaknál is sötétebb depresszióba taszítania rajongóit. Mások művészfilmbe rejtett keménypornót vártak tőle – amit egy ideje már ő maga is sejtetett nyilatkozataiban –, vagy kukkoldába, esetleg nyilvános személytelen analízisbe indultak, amikor beverekedték magukat a bemutató hetében teltházas (!) előadásokra. Szóval nemcsak botrányszag terjeng a film körül, de valami fülledt titok-hangulat is. Hogy ez mennyire találkozik az élménnyel, amelyet a néző kap, az még rejtély, hiszen a négyórás teljes filmnek csak a felét mutatták be, amely még csak nem is egy kétrészes mozi első egysége, hanem egy váratlan (na jó, dramaturgiailag valóban nagyfeszültségű) pillanatban egyszer csak megszakad. A rendezői változat helyett egy kettéfűrészelt – és alkotója engedélyével, de nem az ő szándékai szerint kicsit megkurtított – változatban mutatták be, ráadásul a folytatásra majdnem egy hónapot kell várni.

            De beszéljünk a filmről. Az első képsorokban kínosan hosszúra nyúlt, kibírhatatlan perceket kapunk egy esőben ázó sikátorról, a kietlenség, a végtelen valóvilág-érzés önti el a vásznat és a nézők lelkét. Majd üvöltő punkzenétől kísérve egy autisztikus mozgású kisnyugdíjast látunk (Stellan Skarsgard) cekkerrel a sarki boltba araszolni. Ő találja meg az ónos színek között a földön heverő, összevert, vérző nőt (Charlotte Gainsbourg). Nem kiabál, nem ijed meg, hanem hazaviszi, ágyba bújtatja, teát főz neki és nézi. A nő pedig – ha jól sejtjük, életében először – őszintén beszélni kezd az ismeretlen, szerzetesi körülmények között élő, szinte nem nélküli lénynek. Innentől a film tempója felgyorsul, vagy ha helyenként kicsit tompábbnak tűnik is, csak azért, hogy időt adjon utolérni a saját gondolatainkat. Mert nem könnyű követni egy tárgyszerűen magáról valló nimfomániást, aki kétéves korától precízen sorolja végig a vágyai kielégítésére tett tudatos kísérleteket, kezdve a fürdőszoba fellocsolt padlóján csúszkáló barátnőzéstől, vagy az iskolai kötélmászás-mániától a maszturbáló női klubon és a gyorsvonatot végigdugó kamaszlány-páros trükkjein át a felnőttként napi tíz numerát (váltott partnerekkel) lebonyolító dolgozó nő életéig.

            Joe élete ilyen epizódokból szövődik össze, minden gesztusa mögött a leküzdhetetlen szexuális éhség dolgozik. Előadásában a partnerek név nélkül jelennek meg, egy-egy betű mögött, hangsúlyozva, hogy nem az életükre kíváncsi, csak kizárólag a farkukra. (Utóbbiakból egy néhány perces, akkurátusan katalogizált fotóalbumot is kapunk a történetnek azon a pontján, amikor Joe végleg úgy dönt, hogy életét a nemi szervének áldozza.) Még az sem tántorítja el, hogy az egyik testrész tulajdonosának neje (Uma Thurman felejthetetlen tízpercére emlékezni fogunk, míg világ a világ) három gyermekével együtt elfoglalja a „kurválkodó ágyat”, és eszement monológgal osztja ki a hűtlen férjet, a ribancot és az időre befutó következő partnert, sőt még a gyerekek leendő terapeutája is kap néhányat. Csupán két férfi válik ki a betű- és szexjelenet-masszából: a rajongva szeretett apa (Christian Slater) és a vérciki Jerome (Shia LaBeouf, mindketten óriásit alakítanak), aki először három plusz két (ezt nem részletezném) lökéssel kérésre megszabadítja a tizenöt éves lányt nehezen viselt szüzességétől, később egy véletlen folytán a főnöke, majd követhetetlen logikával a szerelme lesz. Csakhogy Joe nem szerelmet keres, mert azt hazugságnak tartja. A kielégülés, a szexuális kapcsolat számára az egyetlen őszinte és elfogadható viszony férfi és nő között; hogy miért, arra homályos magyarázatot ad, a türelmes kisnyugdíjas nem is kér belőle. És amikor Joe végre ágyba keveredik Jerome-mal, döbbenten konstatálja, hogy semmit nem érez. A producer, nyilván valami tévésorozatból okulva, az ekkor feltörő sikolyt látta jónak kettévágni, itt ér véget az első rész. Innentől belül megy tovább a film, és miközben hazafelé baktatunk, föl lehet tenni a kérdéseket: mitől volt az egész olyan végtelenül szellemes, és miért nem éreztünk sem csiklandó erotikát, sem vérforraló izgalmat az elmúlt két órában lezavart, hozzávetőlegesen százhetven nemi aktus láttán.

            A válasz kulcsa – legalábbis az első rész ismeretében – a kisnyugdíjas lehet. Neki szól a mese, az ő kedvéért szedi valamilyen rendbe élete történetét Joe, vele kívánja megértetni a szenvedéseit. Mert nem vitás, hogy itt egy szenvedéstörténet tanúi vagyunk, még akkor is, ha a kínok tárgya a lábai között keresendő. A nyugdíjas, név szerint Seligman Joe történetét változatos kulturális analógiákkal próbálja beilleszteni egy nagyobb világrendbe, a horgászat szabályaitól a zenefilozófián át a Fibonacci-sorozatig mindenhez hozzányúl, ami az élet rejtett törvényszerűségeit az emberi értelem számára felfogható közelségbe hozza. Amit Joe bűnnek mond, az Seligman értelmezésében az élet rendje. Ez a szemlélet azonban a mai mozinéző számára egyedül a humor által közvetíthető. Lars von Trier ezért elképesztően szellemes, közhelyeken edzett, de itt saját értelmet nyerő pótszerekhez nyúl; rárajzol a filmszalagra, giccspornóra hajazó szemléltető ábrákat vág be a jelenetek közé, hosszasan elemzi a hal és a műlégy közötti lelki kapcsolatot, egy Bach-korálelőjáték szerkezetét. Számozott fejezetekre osztja Joe elbeszélését, kínos pontossággal mindig azt ábrázolja, amit a nő éppen mesél, amivel néha kifejezetten hülyének nézi a közönségét, máskor viszont sokatmondó szimbólumokat szegez elénk, majd elfelejti megmagyarázni. Viccet csinál mindenféle filmnézési módszerünkből, hogy megszabadítson a sémáktól. Voltaképpen ez a cél: úgy nézni Joe életét, mintha először látnánk ilyesmit. Nem nimfomániát, nem szexet a vásznon, szó sincs róla – bár a női szexualitás még ma is fehér folt a művészetben. De itt és most az a cél, hogy a maga tisztaságában láthassunk egy nőt, akit szégyellnivaló szenvedéllyel vert meg a teremtő. Persze azon túl meglássuk az övé mellett a mi takargatott nyomorunkat, hogy végre elengedhessük a megvertség jól belakott érzését, hogy kiszabaduljunk a bűn-büntetés-bűnhődés kalodából. És ennek mentén elengedjük a menthetetlenül kispolgári előítéleteinket is, megszűnjön rettegésünk a szenvedély igen változatos formáitól.

A nimfománia csak a szenvedések megélésének egyik, még csak nem is önkéntesen választott útja a sok közül. Olyan, mint minden egyéb szenvedés. Ezt tárja fel Seligman a nőnek és nekünk, hittel és hihetően. Lars von Trier ehhez kínál zseniális közeget, amelyben minden színész lubickol; Stellan Skarsgard minimális színészi eszközökkel is csodára képes, ahogyan a végig ágyban fekvő Charlotte Gainsbourg is a mesélő Joe szerepében. A filmet végigszexelő fiatal Joe-t Stacy Martin fotómodell alakítja, közönyös szenvedése megejtő pillanatokat hoz. A folytatásra pedig február közepéig kell várni.