A képhez hozzátartozik még egy kürtművész édesapa és egy fuvolaművész édesanya, és persze a hangszereik, de zongora történetesen nem volt otthon. „Addig is sok zenét hallgattunk otthon, nagymamám mesélte, hogy sokat vezényeltem játékból gyerekként, és mindig a komolyzene volt az, ami megnyugtatott” eleveníti fel a családi emlékeket Kiss Márton. Ötévesen kezdett zeneiskolában zongorázni, és mivel a gyerekkori vezénylés nem hagyta nyugodni – azóta is kacérkodik a karmesteri pályával –, szeretett volna több hangszert is megismerni. Kürtölt, dobolt, furulyázott, de a zongorától soha nem távolodott el. „Az a legszebb benne, hogy bármit lehet rajta játszani. Egyetlen másik hangszer sincs a világon, amelyik le tudja kísérni saját magát, amin el tudom játszani, amit kürtre, fuvolára vagy hegedűre írtak. Nem volt kérdés, hogy mellette maradok.”

Tizenegy évesen, ifjú tehetségként, felvették a Grazi Zeneművészeti Egyetemre. „Amíg le nem érettségiztem Szombathelyen, a két város között ingáztam, hetente kétszer vittek a szüleim Grazba, zongoraórára. Amiről le kellett mondanom, az az iskola utáni szabadidő volt. Hobbik és sportok – a sakkon kívül – a háttérbe szorultak.” Érettségi után Grazba költözött, ott szerezte meg a mesterdiplomát is, fél éve pedig a párizsi Scola Cantorum zenei főiskolán, Maurizio Moretti professzornál képzi magát tovább, havonta egy alkalommal.

Volt egy B terv is, arra az esetre, ha a zenei pálya nem jönne be: a sportújságírás. Az élet azonban úgy hozta, hogy a sport csak hobbi maradt, foci, kosárlabda jöhet minden mennyiségben – ha épp akad egy kis szabadidő. Abból azonban nincs sok, mert egymás után jönnek a meghívások szólóestre és zenekari koncertre Palermóba, Szardíniára, Párizsba, Németországba, hogy csak a következő hetek programjait említsük.

A legfontosabb azonban most a Zene mindenkinek című, tavaly indított jótékonysági koncertsorozata, ahol a befolyt pénzt mindig az a település kapja, amelyik helyet ad éppen a programnak. Ráadásul ezek nem csupán hangversenyek, Marci mesél is a darabokról, és könnyedebb dallamokat, sőt mi több, filmzenét is játszik: így próbálja meg közelebb vinni a műsorban szintén helyet kapó Mozart-, Brahms- vagy Bartók-műveket azokhoz, akik idáig idegenkedtek a komolyzenétől. „Szeretném, ha az ország összes településére eljutna ez a sorozat – mondja. – Nagyon sokan vannak, akik anyagilag vagy egészségi okokból nem engedhetik meg maguknak, hogy elutazzanak egy nagyobb városba koncertre. Én helybe vinném nekik a zenét, az ugyanis tényleg mindenkié.”