Döntéshelyzetben, életünk útkeresése közben olykor elakadunk. Vajon a kívülről kapott tanácsok segítenek eligazodni? Olykor egy barát vagy családtag véleményét is megkérdezzük, mégsem jutunk előbbre. Talán azért, mert nincs nálunk a kamera. Az a kamera, amellyel rávilágíthatunk saját magunkra és a körülményekre. Segíthet, ha eközben valaki csak nekünk szánt figyelemmel, néhány kérdéssel kísér minket. Bonifert Anna pszichológussal arról beszélgettünk, miért nem veszi át a vezető szerepet a szakember.

– Aki hozzád fordul, szívesen kezedbe adná a kormányt, irányítsd, áruld el, milyen irányba induljon. Mégsem teszel ilyet, másról szólnak ezek a találkozások.

– A vendég és a pszichológus kapcsolata egészen más, mint a rokonoké vagy barátoké. Aki beszélgetni jön hozzám – szándékosan nem kezelésnek hívom –, véleményektől mentes, feltételek nélküli figyelmet kap. Csak az ő személye létezik, minden más az ajtón kívül reked. Ez kezdetben furcsa, akár ijesztő is lehet. Hiszen megszoktuk, hogy mielőbb kész válaszokat kapjunk a kérdéseinkre. Itt azonban újabb kérdéseket kapnak, egészen addig, amíg ők maguk mondják ki a megoldást. Azzal a hasonlattal élek, hogy a pszichológus az anyósülésen ül az autóban, amit a hozzá forduló ember vezet. Megkapja a biztonságérzetet, az út egyre tisztábban látszik, együtt világítunk az autó fényszórójával. Egy ideig csak haladunk, nem történik semmi látványos dolog, majd egyszer csak határozottabb irányt vesz a vezető. Akkor tudom, hogy rájött, merre tart és miért.

– Miközben sokféle szituációban és sokat beszélünk, mégis némaság lehet úrrá rajtunk, ha egyszer csak megkérnek, beszéljünk a problémánkról. A helyzetről még talán sikerül, de az érzésekről…

– Gyakran tapasztalom, hogy az a legnehezebb kérdés, amikor megkérek valakit, mondja el, egy adott helyzetben mit érzett. A gondolataikról kezdenek mesélni, leírják a körülményeket, de a lényeghez épp így jutunk közelebb! Egyáltalán nem baj, ha eleinte nem tudnak az érzéseikről beszélni. Mindenkinek nehéz, lassan tanuljuk meg. A megkezdett mondatok módszere is előrevihet. Megkérem a velem szemben ülőt, hogy fejezze be a mondatot: „Félek attól, hogy…” Talán eddig nem merte, nem is próbálta megfogalmazni önmagának, hogy pontosan mitől fél, vagy miért haragszik valakire, esetleg saját magára.

– A szorongásainkat gyakran elnyomjuk. Erre tanítottak kisgyerekkorunk óta. Nyugodj meg, nem kell félni!

– Pedig kell, lehet, és engedjük meg magunknak! Aminek ellenállunk, annak energiát adunk, márpedig az ellenkezője lenne a cél. Meglepő, de éppen akkor kezd oldódni a kellemetlen érzés, amikor teljességében átéljük. Igen, most félek, vagy szétrobbanok a dühtől. Érzem a tagjaimban a feszültséget, tenyeremben a hideg verejtéket. Ha ahelyett, hogy elmenekülnénk előle, inkább átéljük, akkor tudunk vele dolgozni, akkor tudjuk megérteni, mi annak az érzésnek a szerepe az életünkben.

– Ugyanígy nem szabad megijedni attól, ha az első találkozások után a pszichológussal rosszabbodik a helyzet?

– Sokszor a környezetük úgy látja, hogy a változást átélő emberek rosszabbul vannak. Ilyenkor felszínre kerülnek mélyre ásott érzések, elfelejtettnek gondolt események. Megrázó lehet ezeket újraélni, vagy rádöbbenni különös felismerésekre. De ezek folyamatosan hatnak ránk, csak nem tudunk róla. Fáj az is, amikor egy gennyessé gyulladt szálkát eltávolítanak az ujjunkból. Persze, lehet élni szálkával a kezünkben is. Csak hosszú távon könnyebb nélküle. Kiszedni fájdalmas, de utána sokkal jobb lesz!

Gyakori, hogy az emberek a párkapcsolatukban a szüleikkel rögzült érzelmi mintákat élik újra. Amikor erre ráeszmélünk, mélyen megértjük, akkor tovább tudunk lépni, és szabadabban éljük az életünket! Sokkal inkább önmagunk leszünk, mint akkor voltunk, amikor tudattalan mintákat ismételtünk.

– Amikor bekövetkezik a javulás, fel lehet sóhajtani, vagy vannak még kanyarok az úton?

– Nem szoktam előírni senkinek, mikor jöjjön legközelebb, vagy jöjjön-e egyáltalán. Bízom benne, hogy érezni fogja, mi a helyes lépés. Fontos meghagyni a döntés felelősségét, a kontrollt a beszélgetőtársaimnak, ez is a folyamat része. Apróságnak tűnik, de már az első percben megadom ezt az érzést, amikor a vendéget megkérem, válasszon, melyik bögrét és milyenfajta teát szeretne inni a beszélgetésünk alatt. Ebből is érezheti, itt ő lesz a főszereplő, övé a felelősség, neki kell döntéseket hoznia, az ő kezében van a kormány.

– Azt is látja, hogy megbízol benne, képes lesz a javulásra. Ő maga, a saját eszközeivel, a te figyelmedtől kísérve.

– Emiatt is választottam azt a mottót, hogy én nem az vagyok, aki tudja a megoldást a te problémádra. Hanem az, aki biztos benne, hogy te tudod a megoldást!

– Csak talán még össze vannak keveredve az életdarabkák, nem áll egésszé a kép.

– Mint egy puzzle-játék, amelyiknek minden egyes darabja ott van előtted, mégsem tudod egyedül összerakni. Aztán elhozod magaddal, hogy együtt játsszunk, és észre sem veszed, hogy én nem nyúlok hozzá, csak a te kezed rakosgatja az elemeket.

– Ehhez persze az kell, hogy ki merjünk lépni a komfortzónánkból. Eldöntsük, szeretnénk változtatni és változni.

– Kényszeríteni senkit sem lehet, sem az első lépésre, sem a folytatásra. Sokféle módszer létezik a pszichológián belül is, és azt javaslom, mindenki keresse meg a hozzá illőt. Ha az egyik nem vált be, azt az élményt nem kell általánosítani. Sok online felületet meg kell nézni, és intuíció alapján választani, hogy ki a szimpatikus. Tegyük meg bátran az első lépést az önmagunkkal folytatott munkához!