Egyik kedves ismerősöm éppen a napokban mesélte el történetét, ahogy Vietnamban szőnyegekre alkudott. Mivel egyik fél sem beszélte a másik nyelvét, számológéppel, a no-no szókapcsolattal, és bólogatásokkal egyezkedtek az árról, amolyan igazi keleties módon. A szállítás időpontját is csak egy sokat látott naptárra bökve határozták meg. Számla, szerződés, tanúk, ügyvédek, teljesítésigazolások? Na, hát azok nem voltak. A mi agyonszabályozott rendszerünk nélkül is – amitől sokan falnak rohannának – biztosítható ugyanis a kifizetés, a fair üzlet kulcsa tehát a papírmunkán túlmutat. A szállítmány ugyanis éppen azon a napon, az előre „megbeszélt”, pontosabban előre rábökött időpontban meg is érkezett.
Máskor meg éppen ez a rendszertelenség megszokhatatlan. Aki járt már Indiában, tudja, hogy a közlekedés nem éppen az európai szabályok szerint zajlik: a sávok között elhajtó autók, a lámpákat csak egyfajta útmutatásként, ajánlásként felfogó sofőrök mindennaposak. És habár ott is minden megoldódik, nem olyan egyszerű felvenni a ritmust. Ott ugyanis éppen minden kicsit lassabb, kicsit nehézkesebb. Vékony tehát a határ, hogy mitől számít igazán barátságosnak, az idegeneket befogadónak egy rendszer.
Az InterNations nevű szaklap mégis évről évre arra vállalkozik, hogy rangsorolja a legbefogadóbb országokat, legutóbb pedig 190 ország több mint 14 ezer, a hazájától messze élő embert kérdezett meg. A BBC oldalán is közzétett lista számba vette a beilleszkedési nehézségeket, a barátságos közeget, és úgy összességében minden olyan tényezőt, ami a letelepedést megkönnyítheti vagy éppen megnehezítheti. Azt keresték, mi tesz egy országot vendégszeretővé.
Nem is gondolnánk, hogy egy közép-amerikai ország áll a dobogó második fokán, ha a beilleszkedésről kérdezik a beköltözőket, pedig Costa Ricában közülük tízből nyolcan érzik magukat otthon. Persze ehhez az kell, hogy jól mérjük fel az igényeinket, az országba ugyanis olyanok költöznek, akiknek elegük van a nyüzsgésből, és egyszerű, nyugodtabb életre vágynak. Ha már elegünk van a megélhetésért vívott mindennapi szélmalomharcból, irány Costa Rica, ahol, miközben széles körben beszélik az angolt, aki szeretne beilleszkedni, annak a spanyollal is meg kell barátkoznia. Ez a nyelv ugyanis közelebb hozza a beköltözőket a helyiekhez – meséli David Black, az InterNations helyi nagykövete, aki bár az Egyesült Királyságból származik, ma már Santa Anában, San Josetól 15 kilométerre él. „Azt aki törekszik arra, hogy megértse a Costa Rica-i kultúrát, tárt karokkal várják, és könnyen barátokra lelhet” – mondja a nagykövet. Persze a változás szele Costa Ricát is megérintette, az utóbbi tíz évben ott is igencsak megdrágult az élet: ma már egy csésze kávé, vagy egy szelet sütemény ugyanolyan drága, mint London belvárosában. Persze aki otthonosan mozog a közép-amerikai országban, könnyedén megtalálja azokat a helyeket, ahol valamivel méltányosabb árat kérnek el ugyanezért.
Ami a barátságos helyieket illeti, Uganda áll a legelső helyen a listán: a helyi kultúra igen fontos része, hogy minden nemzetiséget nagy örömmel, meleg vendégszeretettel üdvözölnek. Nem nehéz tehát Ugandában mosolyt csalni egy-egy helyi arcára, ha idegennel találkozik. Az InterNations nagykövete, Nadya Mileva, aki Bulgáriából érkezett Kampalába, egyetért azzal, hogy a helyiek eszméletlenül kedvesek és barátságosak. Lélegzetelállító tájak, csúcsminőségű éttermek és bárok várják nemcsak a turistákat, hanem azokat is, akik itt képzelik el az egész életüket. Jó, itt sem minden fenékig tejfel, hiszen a BBC cikke szerint drákói a szigor a homoszexualitással kapcsolatban, gyakoriak az áramszünetek, na meg amit az indiai közlekedésről leírtam, itt is igaz: ráadásul itt gyakran a teljes forgalmat megállítja az elviselhetetlen tempóban növekvő közlekedési nyomás.
Ománról se gondolnák első hallásra, hogy az igen kellemes klíma mellett a felebaráti szeretet is forró. A jövevényekkel szembeni nyitottságot az iszlám vallás is megköveteli: egy-egy baráti szomszédi látogatásra készüljünk fel, ha odaköltözünk. De nemcsak a kíváncsiság, hanem a baráti segítségnyújtás is motiválja a helyieket. Ha tehát szükségünk volna valamire, nyugodtan kopogjunk át valamelyik szomszédhoz – meséli a blogján a már helyinek számító Nicole Brewer. Nemcsak a fenséges tájak, a végeláthatatlan kirándulások, az elképesztően kellemes időjárás, hanem a városi élet miatt is érdemes az országba költözni – meséli Rebecca Mayston, az InterNations nagykövete, aki Új-Zélandról települt Ománba. Az öböl menti Maszkatban, a fővárosban megtaláljuk mindazt, amire a városi pörgés, a klubélet kedvelőinek szükségük van. Aki viszont a kisvárosi hangulatot részesíti előnyben, inkább az ország belsejébe, Nizwába költözzön, ahol a történelem szinte megérint minket, érdemes megnézni a helyi erődöt, vagy betérni a bazárokba, ahol drágakövek és edények között válogathatunk.
Nem hiányozhat a legbarátságosabb országok listáról a Fülöp-szigetek sem, ahova a globalizáció számos multinacionális céget odavonzott, velük együtt pedig a világ minden tájáról érkező munkavállalókat. Már csak azért is könnyű a dolga annak, aki a számos munkalehetőség egyikén felbuzdulva az országba érkezik, mert a világ mintegy 159 országából vízum nélkül teheti meg. A helyiek pedig buzgó örömmel köszöntik beköltözőket: az angol nyelv nem okoz nekik nehézséget, ahogy az sem, hogy segítőkészen forduljanak az idegenek felé.
A beilleszkedést segíti, hogy például Manilában hatalmas éjszakai élet folyik, az emberek imádnak jönni-menni, nem nehéz tehát olyan partit, szórakozóhelyet találni, ahol könnyen ismerkedhetünk, és szerezhetünk magunknak új barátokat. „It’s more fun in the Philippines!” – hangzik a helyi turisztikai minisztérium jelszava. Habár az országba költözők nagy része a fővárosban, Manilában dolgozik, sokan új otthonuknak inkább a meseszép tengerpartok melletti területeket választják, a trópusi környezet sokakat vonz a Fülöp-szigetek mintegy 7100 szigetére. És már csak azért is érdemes az országot választani, mert az élet minden földi gyönyör ellenére sem drága: a megélhetés jóval könnyebb, aminek az oka, hogy mind a háztartás, mind a tömegközlekedés és az élelmiszer is csupán a londoninak 60 százaléka.
