Közép-Olaszország gyöngyszeme: egyike a világ legszebb tájainak. Toszkána. Neve is dallamos, énekelhető, akár egy operaária Puccinitől. Aki toszkán volt, ahogy Dante is, meg a reneszánsz két óriása, Leonardo Da Vinci és Michelangelo. Művészet fakad itt minden fűszálból, a ciprusok sötétjével összeolvadó olajfák ezüstjéből. Paraszti őserő, puritán szigor és arisztokratikus különcség.
Toszkána a nagy költők, festők, a szentek, a lázadók, a chianti és a mába átmentett középkor hazája. „Ide nekünk egész Olaszországot!” – felkiáltással vágtunk bele több évtizede életünk első nagy úti kalandjába. Majd egy hónapot szántunk arra, hogy megismerjük az olasz csizmát, északi szárától a legdélibb sarkáig. Családunk Milánóban élő ismerőse, Gina néni összecsapta a kezét, amikor átnézte a térképen bejelölt útvonalat. „Négy nap Firenzére? – förmedt ránk. – Ezt komolyan gondoltátok? Arra a városra egy hét is kevés! És akkor még semmit sem láttatok Toszkánából.”
Telihold Sienában
Minden út Firenzébe vezet, mondják a helybeliek, akik legalább annyira büszkék városukra, mint a rómaiak Rómára. Firenzéből viszont sokfelé vezetnek utak. A legrövidebb Grevébe, a Chianti borvidékre. Meredek dombok között kanyarog ez az út, kecses villák, ódon kastélyok szegélyezik. A földbirtokosok úri Toszkánája ez. Meleg volt, megszomjaztunk. Kinéztünk egy kastélyt. Boltozatos pincéje hűvös volt, ünnepélyes. Úgy sorakoztak bennük a hordók, akár a lovak egy versenyistállóban. Kérés nélkül hozták a bruschettát (fokhagymás, olivaolajos pirítóst), csúszott rá a könnyű, száraz chianti.
Délben értünk Sienába. A vakító fényben lángoltak a színek. Okkersárgák, rozsdabarnák. Firenze szürkesége, mértéktartó férfiassága után Siena kiszámíthatatlan volt. Misztikus, szemkápráztatóan színes, akár egy nő. Tökéletes ellentéte Firenzének. Ott minden az újjászületésről, a reneszánszról szól, Siena a gótika fellegvára, csigavonalban egymásra tekeredő utcáival maga a megkövült, érintetlen középkor. Agyagdombra épült, a terra di siena-agyagból égetett, vörösbarna téglát nevezik „égő siennának”. Tényleg olyan, mintha égne a város, amikor falai rőten felizzanak a lenyugvó nap fényében.
Este telihold volt, kiültünk egy kávézó teraszára, a piazza del Campón. A világ legfantasztikusabb tere. Olyan, mint egy hatalmas kagyló, körbevéve középkori házakkal, pirostéglás burkolatának márványcsíkjai halcsontvázat formáznak. Fölötte zsibongó sokadalom. Egyre többen érkeztek a térbe torkolló girbe-gurba, cikkcakkosan tekergő utcákról, nézni a Holdat. Ahogy lassan átsétál a városháza gótikus csipkepárkányáról a Mangia-torony tetejére, ezüstre festve a Palazzo Publico árkádjait, megvilágítva az éjfélkor is vidámságtól hangos teret.
Nyáron itt zajlanak a Palio lovasversenyek. Ősi hagyomány a berber paripákat szőrén megülő lovasok versengése, és legalább annyira véresen komoly, mint nálunk a foci. Siena folyamatosan benne él a múltjában, makacsul ragaszkodik hagyományaihoz, hisz a város adta Itália védszentjét, Sienai Katalint is. Nem messze van egy bencés kolostor, ott fedeztem fel egy freskót, amelyen Luca Signorelli ártatlan vándornak ábrázolta az ördögöt. Erről írta egy olasz művészettörténész, hogy az arca éppen olyan, mint az első szembejövőé. Valahogy így él együtt Toszkánában a hitbuzgóság és a kaján kételkedés.
Erődvárosok a dombokon
Sienától visszakanyarodtunk északra, ahogy Gina néni tanácsolta. Szerinte okvetlenül látnunk kell a „széptornyosnak” becézett San Gimignanót. Valami különleges toronyra gondoltam, erre felbukkant egy kis középkori New-York, vagy inkább egy kubista festmény, tizennégy négyszögletes toronnyal. Ennyi maradt a középkor több mint hetven toronyházából, miután a Mediciek, Firenze urai elrendelték a lebontásukat. Vajon miről mesélhetnének a hallgatás komor tornyai? Véres viszályokról, a nagy családok ádáz torzsalkodásairól a hatalomért. Mekkora indulatok feszülhettek egymásnak ezen a tenyérnyi helyen, amely köré szelíd olajfák fonnak ezüstkoszorút? Eredetileg várnak épülhetett, a belső marakodás szabdalta különálló tornyokra. Nevét annak a modenai püspöknek köszönheti, aki Attila hunjainak dúlásától védte meg a csatározásba már belefáradt toronylakókat.
Innen már nincs messze Volterra, az etruszk város. Toszkána városai közül a legkeményebb, a legkísértetiesebb. Szélfútta domb tetejéről uralja az agyagos márgaföldek kietlen vidékét. Középkori erődváros, etruszk mintára hegykúpra települt. Legfőbb nevezetessége az Etruszk Múzeum, benne több száz halotti urna, a környéken kiásott sírokból. Ennyi maradt az ókor legrejtélyesebb népe után. Tárgyaikat ugyanis fából készítették, és megette őket az idő vasfoga. Valaki mégis magával vitt a sírjába egy különös, hosszú bronzfigurát. Ombra della Sera. Már a neve is milyes sejtelmes: „az est árnyéka”. Talán rituális szertartás eszköze lehetett? Amikor megtalálták az 1800-as években, azt hitték piszkavas. Annak is használták. Később rájöttek, hogy az etruszk művészet egyik legértékesebb alkotása. Felbecsülhetetlen értékű ritkaság. Volterra nemcsak az etruszkok, hanem az alabástrom városa is. Tele van apró műhelyekkel, ahol feldolgozzák, formába csiszolják a környező bányák kincsét. Ebből élnek. Amit a mesterek kiadnak a kezükből, azt a boltosok árusítják. Szobrokat, hangulatlámpákat, hamutálakat, vázákat, kancsókat.
Toszkána római városai mindig a völgyekben bújtak meg, csak az etruszkok és a középkori városok fészkeltek magaslatokon. Errefelé minden dombtetőre jut egy, az ősi múltjára büszke, icurka-picurka városka. Artiminio egykor az etruszkok városa volt, mára párszáz lakosú falucskára zsugorodott. Romantikus kis hegyi fészek, kiváltképp nyáron, amikor teljes erővel világítanak a szentjánosbogarak, és dalnokversenyt rendeznek a fülemilék. Montefioralle, San Gimignanóval ellentétben, nem szétvált, hanem összesimult. Messziről egyetlen kastélynak látszik, annyira összetömörültek macskaköves sikátorok két oldalán kőfalként meredező házai, templomai.
Monteriggioni egy kis ékkő. Méretre csöpp falu, mégis miniatűr városnak számít, két piazzájával, román stílusú templomával, 14 tornyával. Dante, Toszkána szülötte, Isteni színjátékában hozzájuk hasonlította a Pokol kilencedik körének óriását. Az élet errefelé nyugodt, falusiasan meghitt. Nincsenek szupermarketek, csak kisboltok, kiskocsmák, házias vendéglők, ahol isteni a kenyeres zöldségleves, olívaolajjal, illatos füvekkel ízesítve. Nincs az a híres étterem, ahol különbül főznének, mint a toszkán dombvidék rusztikus, családias vendéglőiben. Érdemes végigkóstolni a toszkán konyha fogásait, mert minden városnak megvan a helyi specialitása.
Toszkán ínyencségek
Alapvetően mindegyik házias: egyszerű, tömény és erősen fűszerezett, mint a bruschetta, vagy a kenyérrel sűrűre főzött leves többféle változata. A babevőknek is titulált toszkánok asztaláról sosem hiányozhat a fagiolioni (zöldbab), főként hidegen fogyasztják, az elmaradhatatlan olívaolajjal. Fagioli a fehérbab, ennek számtalan változatát kínálják, salátának, levesnek, köretnek.
Luccában ne hagyjuk ki a törökbúzalevest, Arezzoban a nyúlragut, metélt tésztával, Firenzében és környékén reneszánsz hangulatba ringat a bistecca alla di fiorentina: olívaolajban pácolt, erősen fokhagymás vastag bélszínszelet, faszénen sütve. Aki szereti a pacalt, bátran rendeljen trippa alla fiorentinát: ez csíkokra vágott pacal, fokhagymás paradicsomszószban megfőzve. Siena a desszertjéről híres: panfortéje mézes, diós sütemény, olyasféle, mint nálunk a püspökkenyér, ezt ették régen a zarándokok.
Nálunk szokatlan az articsóka, barátkozzunk meg vele Toszkánában: olajban főzve könnyű, ízletes egytálétel, de sültekhez is kínálják az Itáliában ismeretlen főzelék helyett. A megszokott olasz ízekhez ragaszkodók is megtalálják kedvenc pizzájukat. Sok csirkét ettem életemben, de sehol olyan jót, mint a toszkán vendéglőkben. Talán attól olyan mennyei, hogy beleadnak mindent: gombát, paradicsomot, mogyoróhagymát, herbát, még sonkát is, vékony csíkokra szeletelve. Tengermelléken dúskálhatunk a halételekben. Pisában vettem magamnak a bátorságot, és halpörköltet rendeltem. Tintahalból és tengeri rákból főzték, paradicsommal, vöröshagymával, jó sok fokhagymával, megöntözték Chiantival, és pirítóssal tálalták. Nem különösebben szeretem a tengeri herkentyűket, de ezt az utolsó cseppig megettem. Utána leküldtem egy pohár száraz vörösbort, a Brunellót, és egészen jól éreztem magam a világegyetemben.
Márvány és tenger
Toszkána fantasztikus földrajzi fekvése, meglepő hangulat- és színváltozása akkor tárul fel teljes gazdagságában, ha elkezdünk leereszkedni a hegyekből a tengerhez. Útközben tegyünk egy kitérőt, nézzünk be Vincibe és Certaldóba. Nincs bennük semmi különös, mégse sajnáljunk egy tiszteletkört a Vinciben született Leonardo Da Vincitől és Certaldo világhírű fiától, Boccacciótól, akit ez a táj ihletett a Dekameron pajzán históriáinak megírására.
Utána irány Lucca, a magas városfal gyűrűjébe zárt, még Olaszországban is egyedülálló középkori város. Hasonló a többi, soktornyos, sikátoros településhez, mégis átjárja a levegő. Teraszos kertjei bájosak, s mivel nem áll módjában terjeszkedni, mindenkori lakhatósága is emberi léptékű. Palotáit, templomait három, egymásba záruló kör fogja össze, akár egy hatalmas széf, amiben felhalmozódott az elmúlt századok mérhetetlen gazdagsága. Jámbor vidék központja, látványos színhelye a vallási ünnepeknek és szertartásoknak. Ezek főszereplője a Szent Arc, a Megfeszített Krisztus, ősrégi, ám bizonytalan eredetű szobra, amelyet Szent Márton dómjában őriznek.
Carrara kedves és üde város, a márvány fővárosa. Neve az ősi etruszk „kar” szóból származik, ez követ jelent. Már a rómaiak is innét bányászták a legjobb minőségű márványt szobraikhoz, palotáikhoz. Michelangelo napokat töltött a kőbányában. Maga választotta ki a legtökéletesebb kőtömböt, amelyből aztán kifaragta a lehető legtökéletesebb remekművet. Carrarában minden fehér. Márványfehéren ragyognak a hegyek, a városon átcsörgedező hegyi patak is hófehér. Vizében hűtik vágószerszámaikat a part menti műhelyekben dolgozó mesterek. Erről a világszerte ismert fejtésvidékről ma is évente félmillió tonna márványt szállítanak a világ minden tájára. Csak ma már nem kalapáccsal, faékkel fejtik a követ, hanem vágják, több száz méter hosszú, sodronyos szalagfűrésszel. Leereszkedni egy fehéren fénylő bányába, látni a kivágott tömbök gigantikus kockáit olyan katartikus élmény, mint belefeledkezni a firenzei Dávid szobor lélegzetállító tökélyébe. De ahhoz, hogy e tökélyt a hideg márványból életre keltse, egy Michelangelo kellett. Mindkettő – a márvány és a művésze – Toszkána szülötte.
Egy korhely torony
Pisa az álmodozók és a pihenni vágyók városa. Ugyanaz a folyó szeli át, mint Firenzét, de itt még az Arno is egyészen más. Üdébb, vidámabb. Délután felkerestük a folyóparti Scottó-kertet, Olaszország egyik legszebb nyilvános parkját, hogy megnézzük azt az öreg platánt, amely alatt Goldoni szavalt. Este sült halat ettünk a Csodák terére néző egyik kis étteremben. Halk zene szólt, a holdfényben fürdő téren fehéren világított a ferde torony. Éppen úgy festett, mint egy korhely világítótorony, amelyik kibillent az egyensúlyából. Nem most, már az 1300-as években, amikor építői a befejezéshez közeledtek, és későn vették észre a ferdeségét. Azóta is dől egyfolytában, bár újabban ólomsúlyokat raktak alá és ezzel állítólag párszáz évig meghosszabbították a pisai csipkecsoda fennmaradását.
Utunk végére érve megérdemeltünk egy kis pihenést a Tirrén-tenger partján, Viareggióban. Versilia, a toszkán Riviéra gyöngyszeme a fesztiváljairól is nevezetes város. Homokos part, szikrázóan kék tenger, zöldellő parkok, sétányok, háttérben az Apuáni Alpok fenséges csúcsai. Fürdés után földöntúli boldogság kiülni a színes kerámiacserepekkel burkolt Gran Caffé Margherita teraszára egy remek capuccino társaságában. Kihúztam magam, amikor elolvastam a feliratot: itt szokott volt vacsorázni Puccini barátai társaságában.
Toszkána valóban maga a csoda. Városai nem műemlékek, hanem mind maga a túlélő történelem, a föld, ahová lépünk, még őrzi a nagyok lábnyomát. Puccini nevét csilingelik a harangok, Michelangelo súlyos árnyéka vetül a kőfejtők hófehér márványkockáira. Sienában beszélik legszebben Dante és Petrarca nyelvét. Itt ostorozta a pápaságot a fanatikus prédikátor, Savonarola, akit aztán máglyán égettek meg. Itt írta le a csillagász Galileo Galilei, hogy nem a Nap kering a föld körül, hanem fordítva. Tőle származik a szállóigévé lett mondás: „És mégis mozog a Föld!”
