„Nincs más választásom, van tizenegy gyerekem és egy munkanélküli férjem, akiket etetnem kell” – meséli ötven kilogramm körüli csomagját a hátára erősítve Cesarine Maninga a The New York Times (NYT) tudósítójának. Épp munkába indul, zsákja szénnel megrakva, amelyre ma is megpróbál vevőt találni. Ő nem kirívó jelenség, Kelet-Kongóban gyakori látvány az akár száz kilós súlyt cipelő női hordároké – a helyiek babeba mizigónak nevezik őket –, akik pár dollár ellenében, átlagban 5-10 kilométerre szállítják a rakományt.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért emberek végzik ezt a rettentő nehéz munkát, és miért éppen nők? A válasz igen egyszerű: a lovak, szamarak túl drágák, az utak pedig olyan rossz állapotban vannak, hogy bizonyos szakaszokon még néhány kilométert sem lehet autóval megtenni, csak és kizárólag gyalog. A 90-es évek háborúi óriási pusztítást végeztek az iparban és a mezőgazdaságban, így az ételt többnyire máshonnan kell szállítani, ami drága dolog. A nők pedig egyszerűen rákényszerültek arra, hogy férfimunkát végezzenek. A háború alatt a férfiak többsége harcolt, ezért a nőknek meg kellett találniuk a módját, hogyan varázsoljanak ételt ebben az egyébként patriarchális társadalomban az asztalra. Ez nem ment másként, csak ha munkába álltak, választási lehetőség pedig nem sok volt. A helyzet a háború után sem sokat javult, kevésbé szerencsés esetben a családfők odavesztek – összesen mintegy négy-ötmillióan –, vagy az országban pusztító betegségek, fertőzések áldozataivá váltak, szerencsésebb esetben visszatértek ugyan, de mivel egy részük nem tudott elhelyezkedni, gyakran a nők maradtak a családfenntartók. A felnövő generáció helyzete sem túl biztató, bár az UNESCO szerint a felnőtt lakosság 67 százaléka tud írni-olvasni, a fiatal lányok közül csak kevesen járnak iskolába, mert a szülők nem tudják megfizetni a tandíjat.
Ebédet főzni napi 1-2 dollárból
A Bukavu utcáin sétáló hordárok láttán nem is gondolnánk, hogy még ezt a nehéz, embertelen munkát sem könnyű megszerezni. A kikötő közelében több nő is unottan áll sorban: fuvarra várnak. Ha egy-egy összejön nekik, főleg a kikötő és a piac közötti szakaszon kell szállítaniuk az árut, ami lehet cassava – egy ízében leginkább a krumplihoz hasonlító növény –, nádcukor, liszt, banán, tűzifa, szén vagy akár homok. Az egyik fuvarra váró nő naponta szállít homokot, a „csomagja” kb. 50 kg-ot nyom. Egy másik várakozó már 32 éve dolgozik hordárként, de abból a 
pénzből, amit kap, nem futja többre, mint egy tányér kukoricalisztre és némi zöldségre. Az átlagfizetés napi 1-2 dollár, ami az előbbieken kívül nagyjából egy adag rizsre elegendő. Cesarine Maninga végül szerencsés napot zár, sikerül eladnia a szenet, ami már abból a szempontból is fél siker, hogy nem kell az ötvenkilós zsákot hazacipelnie. A háromdolláros bérből azonban nem sokra futja majd, és erre a kevéske pénzre is öt napot kell várnia, de hát hozzászokott már a dolgok menetéhez.
„Sajnos, ez a munka mondhatni divattá vált Kongóban, különösen Bukavuban” – nyilatkozta a NYT-nak Solange Lwashiga, egy helyi női jogokkal foglalkozó szervezet vezetője. Hozzá hasonlóan, sokan vélik úgy, hogy tarthatatlan a helyzet, és más alternatívát kell találni a női hordárok számára. Esperance Lubondónak áruszállító hajói vannak ugyan, mégis megelégelte a sok éve változatlan állapotot, és érdekvédelmi szövetséget hozott létre a női hordárok számára, hogy javítson a helyzetükön. „Birodalmát” a piac egyik kis irodájából irányítja, ahol a hozzá forduló nőknek segít megoldani problémáikat, ezenfelül pedig bankként is működik, ötven és száz dollár közötti mikrohiteleket nyújt, hogy a nők abbahagyhassák a munkát, és valami más üzletbe kezdhessenek.
„Sok olyan nő van itt, akinek bizony van üzleti érzéke. Ha adsz 10 dollárt egy kongói nőnek, biztos, hogy egy hónapon belül 30 dollárt varázsol belőle” – mondja Solange Lwashiga.
Napi 1152 erőszak
A Kongói Demokratikus Köztársaság nőkkel kapcsolatos kétes hírneve azonban nem új keletű, tavaly már igen hangos volt e tekintetben a nemzetközi sajtó, ugyanis egy, az American Journal of Public Healthben közölt tanulmány eredményei szerint a nők szempontjából Kongó a legrosszabb és legveszélyesebb ország. Elég csak egy pillantást vetni a statisztikára, és kiderül, miért: naponta átlagosan 1152 nőt erőszakolnak meg az országban. Ez azt jelenti, hogy óránként 48 nő esik erőszak áldozatául.
A szakértők úgy vélik, hogy ez a riasztó szám akár sokkal nagyobb is lehet, tekintve, hogy a kutatás során személyes interjúkon beszéltek a nőkkel, így feltételezhető, hogy – mint ilyen esetekben gyakran – sokan szégyellték a velük történteket, és nem akarták megosztani az interjú készítőivel a fájdalmas emléket. A kutatás még az ENSZ-ben is visszhangot váltott ki, ugyanis legutóbb – egy évvel korábban – az Egyesült Nemzetek Szervezete foglalkozott a témával, és az ő becslésük szerint az éves átlag 16 000 erőszak volt, ami huszonhatod része az egy évvel későbbi adatnak.
A 70 milliós populációjú Kongóban a háború éveiben a milíciák bevett szokása volt, hogy erőszak által tették tönkre a közösségeket, de manapság is, egy olyan területen, amelyet nem érintett olyan súlyosan a háború, ötvennyolcszor nagyobb az esélye annak, hogy megerőszakolnak egy nőt, mint az Egyesült Államokban.
