Te nem szerelmes akarsz lenni! TE egy mozifilmben akarsz szerelmest játszani!" – mondja Meg Ryannek a barátnője a Szerelem hullámhosszán című filmben. És ki ne akarna olyan szerelmet, mint egy hollywoodi romantikus komédiában – ahogy a boldogságot is legszívesebben álomgyári díszletek között képzeljük el. „Úristen, mindenünk megvan” – s ahelyett, hogy kiugrott volna a bőréből, Alma lemondóan sóhajtott. Az esküvői ajándéklistán már félórája csak egyetlen eszpresszógép árválkodott. Leszámítva azt az oda nem illő Dior táskát, amelyet Alma saját magának szánt nászajándékba (Gábor családját nem lesz egyszerű meggyőzni, hogy ez a leendő férjnek miként szerez majd örömet). Nem tudta megmondani, mi kellene a boldogságához még. Az örök szerelmet, a sírig tartó hűséget és rendszeres kufirchétvégéket pedig legfeljebb fejben írhatta a kívánságlistára. 

Alma elégedett az életével. A csillámporos boldogsághoz képest az elégedettség nem hangzik túl fényesen. Szürke veréb a kék madár mellett. A koleszterinszintünkkel, az internetszolgáltatással vagy a fizetésünkkel lehetünk elégedettek, de az életünkkel?! Az legalább boldog legyen. „Ha ez a boldogság, akkor elég unalmas” – nem meglepő, hiszen Almával együtt kedvenc hősnőnk mindig is Anna Karenina volt. Egyszerűen imádtunk szenvedni, nekünk az élet szűkös volt, kényelmetlenül és idegenül mozogtunk benne, mert valami mindig bevágott. Az elégedettség viszont, ha nem is egy sikkes kis fekete, egy kényelmes, kissé kinyúlt pulóver, amelyben szabadon lehet lélegezni, és csak úgy jó lenni.

Álommozi - itt és most

Sokan meg is fizetjük az árát: elválunk ágytól-asztaltól, magunk mögött hagyjuk a régi életünket, ha rádöbbenünk, hogy újat szeretnénk. Nagy a kísértés, ha azt hisszük, hogy az élet talán máshol van: mással, egy más – gazdagabb, sikeresebb, formásabb – testben végre boldogak lehetünk. És miért ne tennénk, hiszen a boldogság jár nekünk. Ezt harsogják a reklámok, a guruk és az önsegítő könyvek tucatjai, sőt az amerikai Függetlenségi nyilatkozatban is az élet és szabadság mellé biggyesztették a Boldogság kereséséhez való jogot – így, nagybetűvel. Rákattantunk a boldogságra – nem most, hanem legalább kétezer éve. Arisztotelésztől kezdve Rousseau-n át Gretchen Rubin legújabb boldogságprojektjéig mindenkinek van ötlete arra, hogyan szerezzük meg. Csak lehet, hogy éppen itt rontjuk el: nem kellene annyira akarni. Dr. Nick Baylis szerint, aki a Cambridge-i Egyetemen a boldogság tudományát tanítja, hagyjunk fel azzal, hogy a nap 24 órájában próbáljuk magunkat jól érezni, mert akkor kezdünk el élni igazán. „Kiszúrtunk magunkkal, hogy az élet első számú céljává a boldogságot tettük. Amint ezt belátjuk, már nem fogjuk magunkat azzal béklyóba kötni, feszélyezni, hogy azt figyeljük, boldogok vagyunk-e egy adott helyzetben, és mélyebben, intenzívebben, szabadon élhetünk.”

A boldogság nem a boldogtalanság hiánya, nem a szenvedés tagadása. Baylis éppen ezért nem tesz különbséget pozitív és negatív, jó és rossz érzelmek között. „Teljesen természetes a szégyen, a magány, a megbánás vagy a félelem, noha ezeket egészen ki akarjuk zárni, miközben a boldogság meghódítására készülünk. Nélkülük azonban azt a jót sem tudjuk igazán értékelni és megérteni, aminek már a birtokában vagyunk.”

Ha azt elfogadjuk, hogy mindig jobbat, szebbet, többet akarunk magunknak, mert ilyen az emberi természet, akkor ezzel együtt azt is tudomásul kell vennünk, hogy a vágyakozásnak sosem lesz vége. Ahhoz, hogy elégedettek legyünk magunkkal, mégsem kell minden vágyunkat és reményünket feladni, nem kell lemondani a deluxe nívójú élet, az XL élvezet utáni sóvárgásról. Elég, ha nem játszunk mindent vagy semmit, és nem követelünk magunktól száz százalékot, amikor az lehetetlen, mert nem mindenki ír bestsellert 30 éves kora előtt, vagy lesz Nobel-díjas kutató, még ha száz évig él is. 

Az elégedettség azzal, ami éppen van, nem jelent beletörődést, kelletlenül megkötött kompromisszumot. Az elégedett embernek természetesen vannak igényei, ambíciói, és nem lusta tenni is azért, hogy elérje, amit akar. A különbség az, hogy miközben tervez és álmodozik, nem feledkezik meg arról, hogy élvezze a jelent. Márpedig csak az itt és most tölthet el elégedettséggel, a jövőbe vetített álommozi élvezete hamar elmúlik. 

Boldogság, gyere haza!

Manapság viszont nemcsak boldognak kell lenni, hanem annak is kell látszani. A „hogy vagy?” kérdésre akkor is azt mondjuk, hogy jól, ha aznap éppen a rosszkedvtől, szomorúságtól alig sikerült kikecmeregni az ágyból. Mert ha jókedvet nem sugárzunk is, szeretnénk elhitetni másokkal, hogy uraljuk a helyzetet, nem adtuk meg magunkat. Ugyanis a boldogságkeresés mára nem jog, hanem feladat lett: a boldogságot „tanuljuk”, a boldogságért „küzdünk” és „megharcolunk”. S hol a boldogság mostanában? Nem biztos, hogy ott, ahol mi gondoljuk. Robert Holden pszichológus a BBC-n és Oprah Winfrey műsorában arra figyelmeztet, hogy rossz úton járunk, ha a boldogságot konkrét célok eléréséhez kötjük. Vagyis egy lottóötös, vagy a hasunkról leizzadt mínusz öt kiló még nem mutat utat a Nirvánába. Ezt erősíti meg François Moscovici, a White Water Strategies nevű pszichológiai tanácsadó cég igazgatója: az emberekben van egy változatlan boldogságszint, amelyre a nagy események hatással lehetnek – ideiglenesen. „A boldogság-termosztát koncepciója szerint ha jelentős dolog történik velünk, legyen az pozitív vagy negatív, a rugó megnyúlik, majd meglehetősen gyorsan visszatér eredeti állapotába.”

Ed Diener, a Nemzetközi Pozitív Pszichológiai Társaság Dr. Boldogságnak is becézett elnöke viszont ekképp kommentálja a tanulmányt, amely szerint a lottónyertesek sem elégedettebbek az életükkel, mint a kevésbé szerencsések: „Szeretnénk, ha ez igaz lenne, de nincs teljesen így. Persze hogy vannak boldogtalan lottónyertesek, de ha egy szegény ember elviszi a főnyereményt, ő igenis boldogabb lesz. Ezeknek a kutatásoknak az a jelentőségük, hogy megmutassák: az elégedettség nem külső tényezőktől, hanem a személyiségtől, a beállítódástól függ.” Jó hír lehetne ez nekünk, magyaroknak, akik egy 2008-as Demos-kutatás alapján boldogtalanságunk okát a pénz és jólét hiányában látjuk. Úgyszintén az amerikaiaknak, hiszen Holdenék kutatása szerint hetven év alatt ők sem lettek boldogabbak, hiába van e-könyvük, iPodjuk és pszichoanalitikusuk. 

Apropó, pszichoanalitikus. Esterházy Péter szögezte nekünk a kérdést: „Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik? Mért tetszik folyton rohanni? Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik... Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember, fiam.”

Egyetlen mentsége, ha azt mondja: tetszik az életem.