"Becsülettel elmondhatjuk, hogy valóra váltottuk dédelgetett álmainkat? Vagy hagyjuk eltékozolni tehetségünket?"

lorem iposum dolor

Praesent suscipit aliquam urna. Praesent et velit lorem. Fusce id ligula odio. Aenean feugiat ante ut sapien fermentum mollis.
rendben
 
 

Flört a pusztulással

Becsülettel elmondhatjuk, hogy valóra váltottuk dédelgetett álmainkat? Vagy hagyjuk eltékozolni tehetségünket?

Az a sok-sok ember, a közel hétmilliárd, aki itt él velünk ezen a bolygón, mindent összevetve egy hatalmas temető. Mindannyiunkban el van temetve egy kép. Egy pillanatfelvétel a prototípusról: önmagunk lehetséges legtökéletesebb változatáról. Akiről sejtjük, hogy lehettünk volna, ha teljes gőzzel, folyamatosan és koncentráltan akarjuk. De ki a fene tud éveken át teljes gőzzel, ahogy Nietzsche mondta: „egy akaratot sokáig akarni”? Legutóbb a fiatal labdarúgó tehetség kapcsán vitatkoztak a tékozlás luxusáról, anélkül, hogy bárki is ismerné a meccs valós tétjét. Milliárdokért Dagesztánba menni a nagyobb kaland, vagy élmezőnyben játszani tutistaként? Ki tudja? Valószínűleg még Dzsudzsák Balázs sem.

 

 

Tékozolni szexi?

 

A tehetséggel el kell persze számolni, mint általában minden adottsággal. Kezdeni kell vele valamit. Ne reménykedjünk, mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben, sajna senki sem kapott felmentést, hogy neki az adottságaival nem kell elszámolnia. A lelkünk mélyén sejtjük is, kik lehetnénk, de nagyon ritkán tudjuk megszülni azt a valakit. Ami világra jön, az rendszerint haloványabb, vacakabb. Nem sokan jelenthetik ki, hogy mindent kihoztak magukból; és az ő tudományuk is elsősorban abból áll, hogy helyesen mérik fel belső lehetőségeiket.

Legtöbben, bár nem tudunk sokáig akarni egy akaratot, a végtelenségig képesek vagyunk azon rágódni, hogy valahol valamit nagyon elrontottunk. „Az a baj az öregedéssel, hogy idővel egyre problémásabb lesz olyan híres történelmi figurát találni, aki a mi korunkban még nem volt senki” - mondta Bill Vaughan, énekes. Fogynak a kijátszandó aduk. Személyiségünk vonásai, vágyaink, gondolataink, napi hangulataink magukban hordozzák az összes következményüket és egyre reménytelenebbül vágyunk a „megtettem mindent, amit megtehettem” lelki békére.

Aztán egy olyan pillanatban, amikor az ember legszívesebben elbújna maga elől, egyszer csak felbukkan valaki, aki valamilyen jó kis magas helyre jutott. Az illető behunyja a szemét és azt teszi, ami minket is megmagyarázhatatlan módon, régóta vonz: kimegy a peremre, sőt még egy lépéssel azon is túl és leveti magát a szikláról. Az orrunk előtt zuhan. Tékozolni szexi? Valaminek a birtokában lenni majd arról huncutságból lemondani úri passzió. Luxus. Virtus. Szexi?

 

A romantika korszaka óta tudjuk, hogy megmágnesezi az embereket. Már a XIX. században is volt benne valami rock and roll. A bibliai példázat a tékozló fiú helyett inkább a megbocsátó apáról szól. Hogy a tékozló ilyen szépen megússza... na ezt sohasem értettem. Újraolvasva a történetet hirtelen az az érzésem támadt, hogy talán nem csupán a megbocsátás erejével kötődik ez a példázat a szeretethez. Tán a tékozló fiún keresztül is. Hagyta magát megkísérteni, elment a végsőkig, százszázalékosan csinált valamit, vállalta önmagát a tökéletlenségében, a démonaival, ahogy volt. Vagyis szerette magát. (Miközben szeretni tanulunk, nem ennél a tételnél szoktunk elsőként elhasalni?) Vagy önmagunk totális elfogadása, démonaink együttműködő tudomásul vétele mégsem a szeretetről szólna? De hát akkor miről? Mitől vonzó az, ha az ember, bár tudja, mi a helyes, éppen az ellenkezőjét teszi?

 

Szerelmem, Ikarosz

 

Úgy tíz és tizenkét éves korom között veszettül szerelmes voltam Mátéba, aki a szemközti házban lakott, és Pink Floydot hallgatott. Ezenkívül vicces karikatúrákkal dekorálta ki a „klubunkat” (a babakocsi-tárolót). Tehetséges, magas, zöldszemű fiú volt. Elsőre felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahogy nőttünk, egyre magasabb, egyre szőkébb és egyre tehetségesebb lett. Szülei, szolid tanáremberek, megilletődve figyelték jól sikerült gyermekük szárnyalását. Ugyan ki gondolta volna akkor, hogy Máté igazi Ikarosz történet hőse lesz?

Mi lányok az utcában biztosan nem. Hűségesen imádtunk mindent, amit mondott vagy tett, homályosan érzékeltük Máté szabadságát, hogy ő az egyetlen közöttünk, aki nem él feltételes, várakozó életet. Nem azokat a mindennapokat élte, amelyeket a családi háttere, a neveltetése, az utca, ahol felnőttünk, vagy nem mindennapi tehetsége elrendelt. Hanem olyan napokat, amiket maga számára... elképzelt? Vagy csak gyáván hagyta, hogy rázuhanjanak? Mindenesetre Máté a gyermekkori karikatúrák ártatlan világából a bűn és a kicsapongás képei közé száműzte magát. 

 

Már gimnáziumba jártam, amikor fene nagy szabadságának a gyilkos oldalát is észre lehetett venni rajta. Lefogyott, angyali szépségű, lányos arca halálfejszerűen beesett. A Képző összes önpusztító bulijának hangadója lett. Ő maga is fantomszerűvé vált. Osztályfőnöki órákon vetített kábítószer-ellenes filmek hősszerelmese lett. Meg kell, hogy mondjam, delejező varázsának mindez nemigen ártott. Pedig sötét helyeken járt. A fogai huszonévesen kihullottak. Mindenhonnan kirúgták. Őszülő szülei kétségbeesetten próbálták megakadályozni a „jól sikerült gyermek” önpusztítását. Amikor Máté a húgát is belevitte a gyilkos bulikba, az „alvilági tájakra”, és Jucus is rászokott az anyagra, a család széthullott.

 

 

Máté romlásba döntötte az egész jóravaló pedagógusfamíliát. Ijedten suttogtuk a környéken, mikor, melyik aluljáróban látták. És mégis. Valahányszor felbukkant egyre soványabb alakja az utca végében, a nap felkelt, és a lányok hanyatt dobták magukat. Egyre makacsabbul rajongtak. Olyan volt, mint egy rocksztár. Máté ma munkanélküli. És kerületi legenda.

27-esek klubja. Minden napot, minden percet, minden életszakaszt a maga teljességében kell végigélni. Ezt nem egy rocksztár nyilatkozata, hanem valamennyi hagyomány és mélylélektan alaptézise, a kiegyensúlyozott, beteljesült élet titka. Csakhogy erre kevesen képesek, annyira lefoglal bennünket a lezárult múlt és a még meg sem történt jövő miatti értelmetlen töprengés, hogy nemigen marad energiánk a percek megélésére.

 

Nem mind zseni, aki önpusztít

 

Ösztönösen csodáljuk azt, aki nem sokat mereng, hanem teljes erőbedobással végigjátssza a játszmát. Arthur Miller szerint ezért vagyunk boldogtalanok, mert félünk a száz százaléktól. Túl nagy rizikó. Ha nem jól sül el, akkor a bukás is százszázalékos. Inkább óvatoskodunk. Így az egész életünk ötven-hatvan százalékos lesz. Megrázó örömök és megrázó csapások nélküli. Unalmas és kielégületlen. Ez a menekülő kisember büntetése. A lelke mélyén tudja ezt és bár borzadva beszél róla, valahol vonzza az önsorsrontók féktelensége. A nagy amplitúdó. A művészektől valósággal elvárja, hogy görög hősként éljenek, de legfőképp haljanak. A romantikus irodalomszemlélet és a modern rocksztárszemlélet szerint a költő éhezik, fűtetlen szobában körmöli költeményeit, a mindennapokban sikertelen, a rocker pedig befüvezve, saját hányásába fulladva végezi. E felfogás szerint az alkotás mindenképpen a fájdalomból, a pusztulásból desztillálódik. Tétjeink kicsik, egy síkképernyős tévé, zsírleszívás vagy egy kertvárosi ház jelenti a tökéletes diadalt, ám valójában ezek nem átélhető, hősies sikerek, inkább csak a kellékei. A győzelem igazi élménye hiányzik.

 

FÉLELEM A TELJESSÉGTŐL
Arthur Miller szerint azért vagyunk boldogtalanok, mert félünk a száz százaléktól. Így az életünk ötven-hatvan százalékos lesz. Unalmas és kielégületlen. Ez a menekülő kisember büntetése.

 

Valakinek mégiscsak le kell modellezni a fentet és a lentet, a művészektől elvárjuk, hogy a végsőkig feszegessék határaikat. Makacsul tartja magát a tézis, miszerint a kispolgár süpped bele a jólétért fáradozó mindennapokba, a művész figyel és szenved. Byron, Maupassant, a francia szimbolisták, Ady, József Attila, vagy a gyakorlatilag olvasótábor nélkül maradt mai utódok szövik tovább a reménytelenség és önpusztítás mítoszát. A szórakoztatóipar ontja a szenvedélybeteg zseniket vagy kevésbé zseniális, ám reflektorfényben élő alkotókat, akik képtelenek feldolgozni a rájuk szakadt sikert és figyelmet.

 

Szegény Amy Winehouse éppen akkor nyert felvételt a „27-esek klubjába”, amikor megpróbált visszatérni a józan polgári mindennapokba. Személyiségének tékozló oldala még a jó útra térést is beárnyékolta: megint mindent vagy semmit játszott, igazolva sajnos, hogy a karakterünkbe kódolt végzet a legracionálisabb döntést is felülírja. Amy egyik pillanatról a másikra állt le az alkohollal, ami végzetes sokkot jelentett szervezete számára. A valóban nagyon tehetséges lány így vált halhatatlanná, negyvenötödik tagjaként a szívszorítóan különös klubnak, Janis Joplin, Jim Morrison vagy Kurt Cobain társaságában. Mindannyian ragyogóan tehetségesek és huszonhét évesek voltak.

Vass Virág Vass Virág cikke 2014. január
címkék:
Kreativitás | Lélek | Tehetség
Lepje meg üzleti partnereit, családtagjait egy különleges, személyre szóló ajándékkal.