A rendszerváltás után Zwack Péter volt az, aki visszavásárolta a korábbi érában államosított család gyárat, és amit lehetett korszerűsített, miközben megőrizte az értékeket. A cég központja maradt a Soroksári úton – sokakban megütközést keltve –, ám ami 30 éve lepukkant gyárnegyed volt, ma a város egyik legdinamikusabban fejlődő része – Zwack Péternek jó volt a megérzése. Örökségét Sándor fia viszi tovább, aki minden kérdésünkre válaszolt. Na jó, majdnem mindegyikre.

Zwack Sándor, a Zwack Unicum Nyrt. igazgatóságának elnöke

 

Zwack Péter igazi karizmatikus egyéniség volt, az egész ország ismerte és szerette. Hogyan készítette fel Önt az örökség átadására?

Az az igazság, hogy sokáig, nagyon sokáig nem gondoltam úgy magamra, mint arra a személyre, akinek egyszer édesapám átadja majd a stafétabotot. Firenzében voltam gyerek, ott éltem a családommal, a barátaimmal, majd Amerikában tanultam. Nagyjából húsz éves korom körül döbbentem rá, hogy milyen jelentőségű a családi cégünk. Természetesen addig is tudtam, hogy létezik az Unicum, tisztában voltam a családi legendákkal, a történetünkkel, de az, hogy egyszer majd ilyen szinten közöm lesz hozzá, mint most, meg sem fordult a fejemben. Középiskolás éveim végén, egyetemi tanulmányaim elején kriminálpszichológusként vagy diplomataként képzeltem el jövőmet – tudtam, hogy utóbbihoz érzékem van, az előbbinél pedig vonzott az a koncentrált agymunka, amellyel egy-egy bűnöző vagy terrorista felderítése, elfogása jár. Láttam magam a „situation roomban” és tudtam, hogy jó lennék ebben.

Akkor mi változott meg húszévesen?

 

Semmi. És minden. Amikor korábban, 1989-ben édesapám visszavásárolta a gyárunkat és hosszabb periódusokat töltött Magyarországon, engem is elhozott magával. Láttam, hogy ez egy teljesen más világ, mint amit megszoktam, és ő mindent elkövetett, hogy ezt tudatosítsa bennem. Magyar középiskolába íratott egy évre, amikor pedig egyszer rossz fát tettem a tűzre, a gyárban kellett segédmunkát végeznem. De nem az volt a célja, hogy elrettentsen, ellenkezőleg: azt szerette volna, ha tudatosodik bennem, hogy vannak helyzetek, amit

ZWACK SÁNDOR

„Édesapámat a második világháborúban majdnem kivégezték, az ostrom alatt kirabolták a gyárat, amit apja és nagybátyja újra felépítettek, majd, amikor elkezdett volna minden működni, jöttek a kommunisták és elvették.”

saját magam kell megoldanom. Egy egyszerű példa: megengedhettük volna magunknak, hogy amikor itt tanultam Budapesten, sofőr vigyen minden reggel iskolába vagy édesapám is szállíthatott volna, de ragaszkodott hozzá, hogy Hűvösvölgyről Pestlőrincre BKV-val menjek négy átszállással. Ezt azzal indokolta, hogy a társaim, a tanáraim szempontjából kulcsfontosságú, hogy ne a kiváltságos úrigyereket lássák bennem, hanem egy legyek közülük. Jellemző, hogy azóta is jóbaráti kapcsolatot ápolok néhány iskolatársammal onnan. De visszatérve apám utódválasztási stratégiájához: nem hinném, hogy volt neki ilyen egyáltalán, amikor gyerek voltam. A kapcsolatunk is akkor kezdett kinyílni, amikor már idősebb lettem és érdemben el tudtam vele beszélgetni azokról a dolgokról, amelyek érdekelték. Sohasem helyezett rám olyan terhet, amivel azonnali választás elé állított, sohasem éreztette velem, hogy egyszer nekem „kell” majd helytállni a családi cégben. Azt azonban tudatosította, hogy ha ez mégis megtörténne, alulról kell kezdenem, el kell sajátítanom minden szakmai fogást, gyakorlatot kell szereznem. Ezért nem véletlen, hogy az első munkahelyem egy londoni italforgalmazó cég volt, ahol targoncáskét dolgoztam, ismét csak reggel öt órai keléssel.

Unicum Ház, ahol a Zwack család története mellett az Unicum gyártás relikviái, egy korabeli lepárló is látható a sok ezer darabos gyűjteményben.

Azt olvastam, hogy ön és az édesapja néhány évig együtt vezette a céget. Mennyire volt konfliktusokkal terhelt a közös munka?

 

Amikor leült velem arról beszélni, hogy átadná a stafétabotot, azt hittem, hogy a szokásos heti egyszeri kávézásunk lesz. Ez egy rituálé volt közöttünk: mind a ketten ugyanannak a focicsapatnak drukkoltunk, de külön néztük a meccset, ezért hétfőnként együtt egy eszpresszó mellett megbeszéltük a dolgokat. Amikor elkezdtünk beszélgetni, azonnal éreztem, hogy ez most egy másik szituáció… Tehát, jó kapcsolatban voltunk, de akkor már az operatív vezetés és a tulajdonosi teendők jól el voltak választva. Ebben az időszakban már nem voltak konfliktusaink, tudtam, hogy bármikor számíthatok rá és ő nagyon vigyázott, hogy a cég szempontjából legfontosabb, stratégiai kérdéseket saját súlyukban tudjam feldolgozni. Itt volt nekem, mindig is támaszkodhattam rá, adott tanácsot, de nem rivalizált.

Tradíció vs. újdonság: mi az, amit megtartott apja szellemi örökségéből, és mi az, amin változtatott?

 

Ha az ember egy több mint 200 éves vállalat tulajdonosa és időről-időre szembesül a céget átható tradícióval, óhatatlanul felmerül, hogy bizonyos problémákat ne elemzés, hanem a megszokás alapján oldjunk meg és ez gyakran kontraproduktív is lehet. A Zwack Unicumot szerencsére már az alapításától áthatotta az innováció, hiszen maga az Unicum is egy innovatív termék volt – az a híres „dr. Zwack, das ist ein Unikum” mondat II. Józseftől is ezt ismerte el. Őseimnek abban az időben nem is volt más lehetőségük, folyamatosan újítaniuk, kísérletezniük kellett és ez a szemlélet most is áthatja a cégünket. Kevesen tudják, hogy nem csak italokkal foglalkoztunk, de gyártottunk villanykörtét, fényreklámot is. Apám, ha belegondolunk, nagyon bátor volt, hogy belevágott a családi üzlet visszavásárlásába, de ez egy olyan történelmi helyzet volt, amit nem hagyhatott ki. Én óvatosabb vagyok, de a történelem is mást diktál most: a „régi” Zwackból megőrzünk minden időtálló értéket, a vállalat nem csak családi cég, de szinte egy család most is. Ugyanakkor kutatunk, keressük a lehetőségeket, új igényekre keresünk megoldásokat, sőt, igyekszünk a trendek előtt járni. Ennek a gondolkodásnak jegyében született a Kalumba, az Unicum Szilva és Barista, és így jött létre a Riserva is, amiben kicsúcsosodott minden, amit addig tudtunk a szakmáról. Ez az ital, ha úgy tetszik, a „spirit” és a borász tapasztalat szerelemgyermeke – ilyen eddig még nem volt a piacon.

Mi volt a legfontosabb tanács, amit az apjától kapott?

 

Azt szokta mondani, hogy „minden helyzetben embernek kell maradni, úgy kell élni, hogy reggel tükörbe tudj nézni.” Ha belegondolunk, ez egy nagyon mély, humanista üzenet. Ő tényleg így élte a napjait és én is így igyekszem, sőt, erre tanítom a gyermekeimet is.

Ha már szóba hozta: van kidolgozott terve, hogy miként adja majd át a cégvezetést a saját gyerekeinek? Vagy ez már csak szimbolikus, hiszen profi menedzsment viszi a céget?

 

Nincs kidolgozott tervem, mint ahogy apámnak sem volt. Természetesen jó lenne, ha valamelyik gyermekem vinné tovább a céget, de erről beszélni még túl korai, nem akarom nyomasztani őket. Abban biztos vagyok, hogy a profi menedzsment akkor is jól kormányozná ezt a hajót, ha egyetlen Zwack sem ülne a boardban, de egyelőre szerencsére nem ez a helyzet.

És általában: mit gondol, mitől lesz valaki alkalmas arra, hogy továbbvigye a családi örökséget?

 

Apám három dologhoz kötötte: el kell végeznie legalább egy egyetemet – ami nagyon fontos a tapasztalatszerzés, a nyitottság szempontjából –, ki kell próbálnia magát külső munkahelyeken és a családi vállalatban is.

Zwack Péter (középen) gyermekeivel, Izabellával és Sándorral

Édesapja nagyvilági életet élt. Ön mennyi időt tölt itthon, mennyi időt tud a magyarországi vállalatra szánni?

 

Helyesbítenék: nem nagyvilági életet élt, hanem világit. Élt a lehetőségeivel és nagyon jól ki tudta használni a tudását, amit megszerzett az élete során. Igazi polgár volt, a szó legjobb értelmében. De nem azért ment külföldre, mert ott akart élni. A második világháborúban majdnem kivégezték, az ostrom alatt kirabolták a gyárat, amit apja és nagybátyja újra felépítettek, majd, amikor elkezdett volna minden működni, jöttek a kommunisták és elvették. Sem édesapja, sem ő nem maradhattak itthon, menniük kellett. Amerikába költözött, ahol nulláról kezdett el mindent, majd Firenzében telepedett le, én is ott születtem. Húgommal ott nőttünk fel, mindenféle urizálás nélkül úgy éltem, mint egy átlagos toszkán gyerek. Apám különösen vigyázott, hogy el ne kapasson, és arra is, hogy kényszerítés nélkül, szabad akaratomból hozzak döntéseket a jövőmmel kapcsolatban. Kezdetben természetesen Olaszországot tekintettem otthonomnak, de most már Magyarország a hazám. Itt lakunk a feleségemmel, Budapesten járok dolgozni, és személyesen veszek részt a vállalat döntéseiben. A kérdésre az egzakt válasz talán az lenne, hogy annyi időt szánok a vállalatra, amennyit csak kell.

Az Unicum receptje titok, és egyben ügyesen felépített történet. Ki és hogyan őrzi ma?

 

Ha nem lenne titok, biztosan elmondanám. De sajnos az, így nem beszélhetek.