Kastélyban nevelkedett, pólyás korában kitett gyermekként állami gondoskodásban. Édesanyját 21 évesen ismerte meg, de környezetében mindig akadtak nevelők, akik támogatták, terelgették. Balogh Tibor a gyermekotthon védőburkából kilépve szembesült azzal, mit jelent cigánynak lenni, mégis úgy döntött, vállalja ezt az identitást. Most, 37 évesen úgy gondolja: az a dolga, hogy értékre fordítson mindent, amiről azt szokás gondolni, hátrány.

Első emlékképe: édesanyja egy falikútnál mosdatja. Vagy csak álomkép volna, ami újra meg újra visszatér? Hiszen pár hónapos korától gyermekotthonban nevelkedett. Kastélyról kastélyra járt: a tiszadobi Andrássy-kastélyból a berkeszi Vay-kastélyba, onnan Pétervásárára, majd vissza Tiszadobra...

Az otthonban egyszerre kétszáz-kétszázötven gyerek lakott, tíz-tizenöten aludtak egy szobában. A közösségi lét mégsem zavarta: a zsongás, a zsivaj, a pörgés békét, biztonságot adott neki. Nevelői gyakran vitték a természetbe, ami kezdettől fogva lenyűgözte. Ezek a séták jelentették a legnagyobb örömét. S amit látott, lerajzolta.

Már elsős korában felfedezték rajztehetségét, s attól kezdve tanárai rendszeresen foglalkoztak vele. Szóban kevésbé tudta kifejezni magát, de az alkotásban örömöt lelt. Ez nevelte őt. Rajzolt a nap huszonnégy órájában. A csínytevések, balhék sosem izgatták. Megtette, amit tanárai kértek, azon túl pedig az foglalkoztatta, hogyan adhatja vissza jobban papíron a tájat.

Karácsonyra, ha összegyűlt a csoport zsebpénze, kérni lehetett valamit, ezerötszáz forintos értékben. Ő mindig fekete hegyű tustollat kért: az akkoriban menő Tintenpent, minél többet. Magántulajdon nemigen volt az intézetben, ha mégis, valami technikai kütyü volt. A kétkazettás magnó, az volt a csúcs. Ő semmi ilyesmire nem vágyott: jól elvolt a tollaival.

Egymástól sokat tanultak. Néhány társával szorosabban összetartottak – a mai napig jó barátok, találkoznak, beszélgetnek, segítik egymást. Tizenévesen önképzőkört alakítottak, kísérleteztek, könyvtárba jártak, mások műveit tanulmányozták, másolták.

„Egy ízben festés közben egyikünk megkérdezte: szerintetek miért van a festéktubus tetején a gyártó cég címe? Hát azért, hogy ide írjon az, akinek szüksége van festékre! Írtunk is egy levelet a cégnek, hogy a szakkörnek szeretnénk festőkellékeket. Rövidesen nagy pakk érkezett a nevünkre. Az igazgató úr nagyon aggódott: nem létezik, hogy nem kell fizetni érte! – mondta. Utánajárt, és kiderült, hogy a cég ajándékba küldte nekünk. Nagyon örültünk! Tele volt olyasmivel, amivel korábban nem is találkoztunk, például olajfestékkel. Akkor ismertük meg ezt a technikát” – idézi fel.

Két szakmát is kitanult, majd gimnáziumi érettségit tett. A tiszadobi otthon igazgatónőjének sokat köszönhet. Ő pótolta az anyát: szeretetet, figyelmet, támogatást kapott tőle. Később sok segítséget kapott Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta rajztanárnőtől, aki rajztáborokba hívta a tehetséges fiút, külföldre vitte művészettörténeti tanulmányutakra: Párizsba, Firenzébe. Ő volt az, aki kiléptette az állami gondoskodásból az életbe. Megtanította főzni, csekket befizetni, másokról gondoskodni, és ő készítette fel a főiskolára is. A Képzőművészeti Főiskola az intenzív tanulás időszaka volt. Egy órát sem mulasztott, úgy érezte, sok a pótolnivalója. Minden érdekelte: az anatómia, a művészettörténet, a művészetpszichológia. A művészet világa izgalmas perspektívát nyitott meg előtte, ahol eltűnt minden korlát.

21 évesen szánta rá magát, hogy felkeresse az édesanyját, akit nem ismert, hiszen sosem látogatta őt az otthonban. Tudni akarta, ki ő, honnan jön. Az asszony megijedt – talán azt hitte, számonkérés lesz –, így aztán épp csak pár szót beszéltek. Nincs benne harag édesanyja iránt, aki a Nyírségben él élettársával, mindketten alkoholisták. „Örülök, hogy világra hozott, és itt vagyok” – mondja.

Amikor kikerült a tiszadobi gyermekvárosból, szembesült azzal, hogy környezete romának tartja. Ekkor került el egy cigány alkotótáborba Balatonszemesre, ahol roma festőkkel együtt alkotott, családias légkörben. Ez az együttlét nagy hatással volt rá. Otthon érezte magát közöttük. Főiskolai mestere, Kökény Róbert festő ezután gyakran elvitte a családjához, vidékre. Ismerkedett romákkal, a kultúrájukkal, és elkezdett roma témájú képeket festeni. Látásmódjának alakulására erősen hatott Zsigó Jenő, aki mindig arra biztatta, hogy ne ragadjon meg a felszíni megközelítésnél, ásson a lehető legmélyebbre.

Balog Tibor nem cigány közösségben nőtt fel. Tudatosan választotta a roma identitást, és ezt alkotásaiban is megjelenítette. Ugyanakkor nemcsak egy szűk csoporthoz akar szólni, hanem mindenkihez, identitástól függetlenül.

Isten már kicsi korától jelen volt az életében. Bár nem kapott vallásos nevelést, imádkozni sem tanította senki, mégis hitte: minden, ami jó, a gondviselőtől való. Kisiskolás korában, amikor a kastély körüli „régészkedés” közben aranyozott képkeretre bukkant, isten ajándékának érezte. Később, ahogy cseperedett, meglazult Istennel való közvetlen kapcsolata. Nem működött benne a hit. Néhány éve aztán, egy mélyponton úgy érezte, szüksége van Istenre. Lelki vezetőjével sokat beszélgetett erről, olvasott, tanult. Várt. És idén nyáron megkeresztelkedett. „Úgy éreztem, az ember nem elég magának. Istennek rám kell tennie a kezét, hogy megóvjon, és segítsen a helyes utat választanom.”

A bibliai témák régóta foglalkoztatják. Szalay Lajos Jákob harca az angyallal című grafikája nagyon megfogta, diplomamunkája is ennek a műnek az újrafogalmazása Cigányasszony tánca az angyallal címmel.

A kódok, jelképek újraalkotása folyamatosan izgatja. Hiszi, hogy az alkotó dolga feszegetni, helyreigazítani azokat a dolgokat, amelyek gondolkodásunk torzulásához vezetnek. Belülről és felülről is lát és láttat helyzeteket, alkotásaival arra törekszik, hogy kizökkentsen a sztereotípiákból. Az Erőviszonyok grafikai sorozatban egy cigány férfi – akire általában margóra kiszorított helyzetű egyénként gondolunk – királyként jelenik meg, aki egy felbőszült lóval száll szembe. Egy nemrég készült plakátja roma parfümöt reklámoz – szellemesen kifordítva, s ezáltal feloldva „a cigányok büdösek, koszosak” előítéletet.

Balogh Tibor nagy családra vágyik: feleségre és sok gyermekre, de úgy érzi, mielőtt elkötelezi magát, egy másik kötelességet kell teljesítenie: értékké kell átformálnia mindazt, amit kapott. Hiszi, hogy felelősséget kell vállalnunk saját életünkért, és önmagunk javát beleadva, Istenre is ráhagyatkozva törekednünk kell együtt összerakni mindazt, ami szétesett.

„Örök érvényű igazság, hogy a művészeten keresztül közelebb lehet hozni az embereket egymáshoz. Ha egy jó alkotás erős érzelmeket kelt, akkor változtat is” – vallja.

Balogh Tibor festőművész 1975-ben, Fehérgyarmaton született. A Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikus szakán végzett, majd a Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központban dolgozott, gondozta a ház több mint 1700 darabból álló Képzőművészeti Közgyűjteményét. Alkotásait több tucat csoportos és egyéni tárlaton állították ki, köztük a Műcsarnokban (2004), a berlini Collegium Hungaricumban (2004), a Velencei Biennálén (2007). Jelenleg szabadúszó alkotó, a Roma Galéria egyik szervezője.