Akkor már megalapította Slow Budapest elnevezésű mozgalmát, mely új, jövőformáló gondolatot visz a köztudatba.

– Olyannak képzelted el szervezeted jövőjét, amilyenné megalapítása óta formálódott?

– Mint minden szervezet, a Slow Budapest is folyamatosan változik és érik. Ezt tapasztaltam az elmúlt két évben: megtaláltuk hangunkat, témáinkat, szakmailag elkezdtünk felnőni, és a szervezeti struktúra is kezd kirajzolódni. Nem ugrok bele dolgokba ész nélkül, próbálok időt hagyni a megfontolt, akár lassabb döntéshozatalra, a projektek és szolgáltatások megérésére – mindezeknek fontos szerepük van abban, hogy mozgalmunk még mindig létezik. Lehet sprintekben gondolkodni és dolgozni, de akkor ne lepődjünk

– Szánj időt az életre! – szól a szlogenetek. Mit kell ezen értenünk?

– Talán furának tűnik, hogy erre emlékeztetnünk kell magunkat, de a tapasztalataink alapján, a napi teendők mellett elvesznek a fontos dolgok, amelyek feltöltenek és előrevisznek, azok a pillanatok és tevékenységek, amelyek tulajdonképpen az életszínvonalunk legfontosabb építőkövei. Amikor erről beszélünk, nem kell nagy dolgokra gondolni: félórányi teaszünet hétköznap délután, amikor át tudjuk gondolni a munkánkat, és jobban tudunk utána dönteni. Egy közös séta a családunkkal, amikor meg tudjuk beszélni, kivel mi történt. Egy telefonoktól mentes ebéd, amikor az asztalnál az ételre és a másikra figyelünk. Egy kis sport, egy kis semmittevés. Olyan dolgok, amelyek egyensúlyba hoznak. Úgy élünk, hogy mindenbe csak rakjuk bele az energiánkat, és
közben elfelejtjük feltölteni a raktárakat. Nem csoda, hogy sokan akkor ébrednek rá arra, hogy lassítaniuk kellne, amikor koppannak egyet a falon – például betegek lesznek. 

Írásunk folytatása a La femme Jövőnk című különszámában olvasható!