Férj, feleség, gyerek, nagyszülő: ma már egészen mást jelentenek ezek a szerepek, mint akár csak fél évszázaddal ezelőtt. A változás tehát biztosra vehető, de vajon hogyan alakul át a család intézménye a következő évtizedekben?
- Mi az, hogy mizantróp, Arthur?
- Amikor az egyik gazember gyűlöli az összes többi rohadt gazembert.
- Akkor mi mizantrópok vagyunk?
- Szavamra, dehogy! Mi család vagyunk − feleli öccsének Arthur Burns, a sivatagban bujkáló, véreskezű banditavezér Az ajánlat című westernfilmben. Ez a kis párbeszéd gyönyörűen mutatja be a család megtartó erejét: első számú, ősi kötelék, minitársadalom
|
CSALÁD
|
|
A család ősi kötelék, minitársadalom, amely akkor is köt minket, ha már nincs sem törvény, sem erkölcs.
|
saját szabályokkal, amely még akkor is formál és köt minket, ha már nincs törvény, sem
erkölcs, az emberiség fennmaradó részével pedig végleg elvesztettük a kapcsolatot.
A család ösztönvilág és mesterséges viszonyok különös keveréke: fél lábbal mindig a biológiai szükségletek talaján áll, hiszen az emberi utódok sokkal tovább igénylik a szülői gondoskodást a túléléshez, mint az állatok. Másrészt viszont ízig-vérig kulturális képződményről van szó. Hiszen a család nem más, mint egy hagyományokkal és jogokkal körülbástyázott pszichológiai öntőforma, amely identitást ad, szerepeket oszt le, és legalább annyira befolyásolja a személyiségünk és világképünk alakulását, mint a külvilágban szerzett tapasztalataink.
Ember a futószalagon
Nem véltetlen, hogy amióta csak létezik emberi civilizáció, mindig a társadalom alapsejtjének tekintették, amelynek eltörlése borzalmas következményekkel járna. Ez az elem gyakran fel is bukkan a vizionárius írók által előrevetített, sötét jövőképekben.
Az ember tragédiájának lehangoló falanszterjelenetében például az önmagába bódult civilizáció számolja fel a családot, mint valami zavaró akadályt az ész uralma előtt. Az egyéniséget teljesen elfojtják, még Michelangelónak is fantáziátlan széklábakat kell faragnia. Az embereknek nevük sincs, puszta sorszám jelöli őket, a gyerekeket pedig már kiskorukban elragadják édesanyjuktól. A szörnyű rendszert védelmező aggastyán még figyelmezteti is Ádámékat, hogy a család gondolatát csírájában kell elfojtani, hogy fenntarthassák az új rendet. Ugyanez a helyzet Aldous Huxley antiutópiájában, a Szép új világában is, ahol a gyermekek már nem is természetes úton, hanem genetikai gyártósorokon születnek, hogy aztán a számukra előre kijelölt kasztba kerülhessenek.
Írásunk folytatása a La femme Jövőnk című különszámában olvasható!
