− 2007-ben, az Eurovíziós Dalversenyen farmerben, pólóban léptél fel, mezítláb. Most szecessziós művészek által ihletett ékszerekkel énekelsz többek között Piaf-dalokat. Mi változott?

− Semmi nem változott, ugyanaz vagyok, aki voltam. Pontosabban most lehetőséget kapok arra, hogy jobban megmutassam a bennem lakozó nőt. Talán kevesen tudják, de nagyon tudatosan választom meg, mikor hogyan lépek színpadra. Azért, mert rockkoncerten mezítláb, farmerben és trikóban lépek fel, nem jelenti azt, hogy nem szeretem a szép ruhákat! Szerencsére most erre lesz lehetőségem, és nem érzem azt, hogy valamelyik énem el van nyomva.

− A legtöbb díva a két világháború között inkább volt femme fatale, mint zsizsegő nagyvilági dáma. Nem túl depresszív dolog dívának lenni?

− Jóllehet tudok borongós is lenni, alapvetően vidám ember vagyok. A dívák talán nem mindig mutatják meg magukat, én viszont tudatosan választottam a színpadot, és jól tudom, ha nem vetkőztetem meztelenre a lelkemet az emberek előtt, akkor nem lesz varázslat az énekből. Muszáj magamat adni, s az új esten beszélek majd erről. A régi dívák valóban magányosak voltak, és szomorú volt az életük – a közönségnek majd azt is elárulom, mennyire félek, vagy nem félek ettől.

− Hát, titokzatoskodásban már kezded behozni a dívákat! Persze te nemcsak díva, de szülészeti nővér is vagy. Mit gondolsz, van valami hasonlóság az emberi élet és a művészi produkció megszületésénél való bábáskodás között? Elvégre, ha jól végzik a beavatkozást, mind a kettő új élettel és reménnyel ajándékozza meg a környezetét...

− Ezt én is pontosan így gondolom, ez a két dolog valahol nagyon közel áll egymáshoz. Azt is mondhatnám, hogy a születésnél érzi az ember legközelebb magát Istenhez. Nem vagyok rendszeres templomjáró, de mélyen hívő ember vagyok, és amikor a színpadon állok, megpróbálok kapu lenni, és igyekszem közvetíteni valamit. Talán csak egy ember veszi ezt az adást, de már akkor is megérte. Egy őszinte dallal valami új, tiszta dolog születik, megjegyzem, nem mindegy, kik közé születik a gyerek vagy a dal. Azt hallottam, van egy indián törzs, amelynek a várandós női tagjai hallják a magzat dalát. Amit akkor hallanak, azt énekelik a kisbabának, és így mindegyik gyereknek lesz saját dala.

− És neked hogyan lettek az új estedre „saját” dalaid? Amikor mondjuk Piafot énekelsz, tanulmányozod az életét, vagy mindent kizársz, és csak a dalra koncentrálsz?

− Ez az este nem másé lesz, hanem az enyém. És nem is csak régi slágereket fogok énekelni, mert lesz a repertoárban például Annie Lennox-tól is dal. Jóllehet olvastam Piafról vagy Marlene Dietrichről, számomra a dal fontosabb, mint az adott kor, mert éppen ezek a dalok segítenek megmutatni, kicsoda is Magdaléna.

− Kicsoda Magdaléna? Nem Magdinak hívnak?

− Persze, Magdi vagyok, és nem hatásvadászatból választottuk ezt a címet: nagymamám szólított mindig Magdalénának, akihez nagyon kötődtem. Egyébként az ő padlásán kutakodva találtam meg kisgyerekként azokat a rúzsokat, amelyeket természetesen azonnal kipróbáltam. Ezt egyszer elmeséltem Geszti Péternek, aki jóval később megkeresett egy ilyen est ötletével. Ő kiválóan ért a szójátékokhoz, így lett a cím Magdaléna Rúzsa.

A Magdaléna projekt 2011. november közepétől indul a Pesti Színházban.

Az est rendezője és koreográfusa Novák Péter, művészeti vezetője és producere Geszti Péter, zenei rendezője Fekete Kovács Kornél.

A jelmezeket, ruhákat Manier, Németh Anikó divattervező biztosítja.