Mi lehetne szomorúbb, mint amikor erre a kijelentésre a férj csupán hümmögéssel válaszol, és ezt nem is egyszer teszi meg a film folyamán. Nem egy vita zárul ugyanis ellentmondást nem tűrő mimikájával. Ráncaiban elveszve eltűnődünk: vajon tudja, milyen érzelmi hullámvölgyekbe sodorja feleségét szerelmi vallomásaival, majd magányhoz ragaszkodó és távolságtartó viselkedésével. De nemcsak a férj, Georgio vonásait és a szerelmespár mérgező kapcsolatának állomásait ismerhetjük meg mértani pontossággal a filmben, hanem a Marie-Antoinettet Tonyra rövidítő feleség arcának barázdái is emlékezetünkbe égnek. A színészek hihetetlen tehetségét bizonyítja, hogy minden életkorban megállják a helyüket, 10-12 évet követhetünk végig ezen a két tekinteten, ezen a két testen.
Maïwenn (Színésznők bálja, Polisse) filmjét a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában mutatták be, ahol a főszereplőnő, Emmanuelle Bercot elnyerte a legjobb női főszereplőnek járó elismerést. Színészi teljesítménye valóban magával ragadó, hiteles: egy filmen belül állja meg a helyét mint kiegyensúlyozott ügyész, és mint a szerelemtől idegösszeroppanás határára kerülő, segítségre szoruló védtelen nő. Az én szerelmem másik főszereplője, Vincent Cassel napjaink egyik legnépszerűbb francia színésze, aki többek között olyan mozikban szerepelt korábban, mint A gyűlölet, a Visszafordíthatatlan, a Fekete hattyú és a Szépség és a szörnyeteg. Az európai mozikedvelők körében a rendező neve sem lehet ismeretlen, aki számos rendezése mellett színészként is többször feltűnt már a mozivásznon, kisebb szerepeket kapott például két Luc Besson-filmben: a Léon, a profi és Az ötödik elem című mozikban.
A film elején megtudjuk, Tony súlyos síbalesetét heveri ki egy tengerparti klinikán, miközben visszaemlékezéseiből feldereng gyermeke apjával folytatott szeretem-gyűlölöm kapcsolata. Nagy terek uralják a filmet, ahogy az első kockákat is, amikor valahol az Alpokban járunk. Szinte mi magunk is fújtatunk, de nem a mérhetetlen szabadság szelleme jár át minket, inkább a nyomasztó távolságok, az érzés, mennyire aprók és védtelenek vagyunk a világ dolgaival szemben. Különösen igaz ez Tonyra, aki képtelen irányítani Georgióval való kapcsolatát. Már a hegyről is nagy hévvel, elszántsággal indul el, maga mögött hagyva gyermekét, és belehajszolva magát a balesetbe, aminek következtében olyan súlyos térdsérülést szenved, hogy járásképtelenné válik.
A hegyek után tengerpart mellett találjuk magunkat. Ismét hatalmas távolságok, hatalmas kékség ridegsége lengi be a mozitermet. Már tudjuk, hogy ez a szerelmi történet nem „a boldogan éltek, míg meg nem haltak” szlogennel végződik, és még csak nem is a válás riasztó, de új kezdetet előrevetítő képével folytatódik. A lezáratlan lelki folyamatokra az egyik orvos is felhívja Tony figyelmét, amikor elmagyarázza: a pszichiátria világában a térd fájdalma a lezáratlan ügyekre utal, hiszen ez az egyetlen testrészünk, amely csak hátra hajlik. Míg a testi fejlesztés orvosok segítségével indul el, a lelki sebek begyógyítása befelé fordulással és gyermeke apjával való kapcsolatának vizsgálatával zajlik.
Az orvos szavai elgondolkodtatják Tonyt, aki időutazásra invitálja a nézőket. Láthatjuk megismerkedésük történetét, szenvedélyes kapcsolatuk, együttléteik elsöprő részleteit, a barátok ölelésében kötött házasságukat, a nő őszinte kitárulkozásait. És közben, mivel Tony emlékezetének szöveteiben járunk, fel sem tűnik, hogy Georgio mennyivel zárkózottabb, és a feleséggel egy időben jövünk rá, nem ismerjük őt.
A film naturalista, néhol szimbolikus eszközökkel rajzol teljes képet a kapcsolatról. A férj számára először érdektelen a babaágy kiválasztása, de a csak neki fenntartott lakásba megvásárolt kiságy képe többet mond minden szónál. Georgio nem tudja, milyen az, amikor egy kapcsolatban hallgatunk. Amikor helyeslünk, érdeklődőn figyelünk, holott talán szívünk szerint nem ott lennénk. Milyen, amikor a másikért teszünk meg valamit. A teljes rajzban Georgio kontúrjai nem töltődnek föl tartalommal: nem értjük, hogyan lehet valaki ennyire önző, s hogy ezt a felesége miért nem vette észre. És talán Tony maga sem érti. Az idegösszeroppanás szélén az egykor csinos, magabiztos nő zokogva, ügyetlenül próbál segítség nélkül mosakodni – a film nem takar el semmit, ha róla van szó.
Pedig igen ígéretesen indult minden: a férfi izgalmas életet él, étterme van, művelt, széles érdeklődési köre miatt a legjobb fogásnak tűnik, amit egy harmincas évei elején járó, család után vágyó ügyésznő várhat. A hihetetlen könnyed kapcsolat az első hónapokban minden konfliktustól mentes, az addig gyorsan megszerezhető örömöket kereső férfi, úgy tűnik, modellekkel folytatott kapcsolatai, viszonyai után, valami igazra lelt. Georgio folyamatosan hinti el az édes élet megkapó morzsáit, nem győzi hangsúlyozni, hogy végre olyan nőre talált, akitől gyermeket szeretne, hogy végre olyan önálló nő áll mellette, akivel társak lehetnek. Olyan biztonságérzetbe ringatja kedvesét, amilyet Tony korábban nem is remélt, amitől talán félt is, azt hitte, nincs ilyen. A gondok akkor kezdődnek, amikor elhiszi, hogy van. Pontosabban, hogy ez a kapcsolat Georgióval létezhet. A férj feltétlen bizalmat kap, ami a néhány hónapos ismeretséget követően gyermekáldáshoz vezet.
Ekkor azonban egy szempillantás alatt tűnnek el addig is kétkedve táplált illúzióink. A férj folyamatosan fájdalmat okoz kedvesének, amiért vagy esdeklően kér bocsánatot, vagy ellentmondást nem tűrően fel sem ismeri bűneit. Arra biztatja, hogy élje meg a pillanatot, amikor azonban a szakítások hevében nem bírja visszatartani indulatait, ridegen, értetlenül fordul el tőle. Az érzelmi hullámvasútba Tony beleszédül, kezdi elveszíteni a talajt a lába alól, de megálljt nem tud parancsolni magának. Együtt élnek, majd egy különélésnek nem nevezhető különélésbe csöppennek, gyermekük megszületésekor boldogok, majd mégis elválnak. Az állandó harcban csupán egy a közös, Georgio szavának Tony nem tud ellentmondani.
