Az igaz történeten alapuló Spotlight – Egy nyomozás részletei arról a nyomozásról szól, amellyel a Boston Globe oknyomozó újságírói 2002-ben leleplezték a katolikus egyházon belül zajló gyerekmolesztálásokat. Országos felháborodást kiváltó riportsorozatuk több mint hetven pap érintettségét derítette fel, és alapjaiban rázta meg az egész egyházat. Hébe-hóba már a Boston Globe 2002-es cikksorozata előtt is hallani lehetett pedofil papok szexuális visszaéléseiről, ezek azonban elszigetelt eseteknek tűntek. A Spotlight-csapat nyomozása viszont feltárta, hogy a pedofília mélyebben szövi át az egyházat, mint bárki gondolta volna. De még döbbenetesebb volt – és erről szintén az ő írásaikból értesülhetett a világ –, hogy az egyházi vezetők nemcsak tudtak az évtizedek óta zajló gyerekmolesztálásokról, de az eltussolásukban is aktívan közreműködtek. A Spotlightnak csaknem 600 írása jelent meg a témában, és több ezer gyermek szexuális bántalmazásáról számoltak be, amelyben papok százai voltak érintettek, nemcsak Bostonban, hanem az Egyesült Államok más részein is. A botrány elsöpörte a helyéről a bostoni egyházmegye püspökét, és az egész katolikus egyházban fontos változásokhoz vezetett.

A hat Oscar-díjra jelölt film egy baljós felvezető után, 2001-ben a Globe szerkesztőségében veszi kezdetét, ahol a zsidó származású, kissé rideg Marty Baron kerül a főszerkesztői székbe. A floridai születésű Baron kívülállóként új szemléletet hoz az újság életébe. A bostoniakkal ellentétben őt nem érdekli a sport, és nem hatja meg a katolikus egyház szentsége sem, így amikor sor került az első szerkesztői értekezletre, megjegyezi: nem érti, miért nem beszélnek a cikkről, amely az előző héten jelent meg Eileen McNamara tollából. A szerkesztő ezután utasítja a Globe oknyomozó csapatát, a Spotlightot, hogy járjanak utána John Geoghannak, a gyermekmolesztálással vádolt nyugalmazott papnak.

A kezdeti vonakodás után, a riportercsapat csakhamar az események sűrűjében találja magát, és a vallási, illetve jogi intézmények kibogozhatatlannak látszó útvesztőjében egymás után illesztik össze az ügy darabkáit. A Spotlight újságírói úgy döntenek, ahelyett, hogy a különálló esetekre, vagy egyszerűen csak az egyházra koncentrálnának, inkább azt mutatják meg, hogyan válhat egy közösség egy kimondatlan, ám szinte mindenki által ismert bűncselekmény részesévé. És ahogyan a barátok, a család és a vezetők elfordították a tekintetüket, úgy a Globe-nak magának is szembe kell néznie saját hiányosságaival, amiért nem foglalkozott korábban komolyabban az üggyel.

A legtöbb mai hollywoodi produkcióval ellentétben a Spotlight legkevésbé sem törekszik vizuális bravúrokra, helyette a nyers valóságot szeretné visszaadni, a forgatókönyvre és a színészi játékra helyezve a hangsúlyt. A látvány szempontjából kifejezetten visszafogott film, azt is mondhatnánk, hogy naturalista. A készítők a sallangtalan látvánnyal is mintha üzenni szeretnének a nézőnek: újságírásnak nem szenzációvadász celebbotrányokról vagy a csillogásról kellene szólnia, hanem olyan hírekről, illetve történetekről, amelyek változást indíthatnak el világunkban. A szigorúan társadalomkritikus film – amely egyben oltárt állít a minőségi újságírói munkának – azon ritka produkciók közé tartozik, amelyek mindezt fogyasztható és kifejezetten érdekfeszítő formában tálalják a talán kezdetben szkeptikus néző számára. Miközben látjuk az újságírókat, ahogyan átrágják magukat a poros feljegyzéseken, ajtókon kopogtatnak válaszok után kutatva, vagy éppen telefonokra válaszolgatnak, önkéntelenül is Alan J. Pakula Az elnök emberei című filmje rémlik fel lelki szemeink előtt. Lényegében mindkét film a sajtó felelősségérre hívja fel a figyelmet, és bizonyítja, hogy igenis szükség van a tényfeltáró újságírói munkára.

Látványos akciójelenetek hiányában és a téma komolysága miatt kulcsfontosságú, hogy a színészi játék kifogástalan legyen. A produkció ennek a követelmények is megfelelt. A Birdman sztárja, Michael Keaton nem pusztán lelki hasonulásra törekedett a figurával, hanem fizikailag is igyekezett megjeleníteni a riportercsapat vezetőjét, Walter “Robby” Robinson. A Sacha Pfeiffert alakító Rachel McAdams színészi játéka meghozta a színésznő számára a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díj jelölést is. A film legmegrázóbb jelenetei McAdams nevéhez fűződnek, a nyomozás során ugyanis Pfeiffer készítette el a mélyinterjúkat az áldozatokkal.

De persze nem a színésznő az egyetlen, aki nagyot nő a szemünkben, ha megnézzük a filmet. Mark Ruffalo például Mike Rezendesként teljesen új arcát mutatja ebben a produkcióban. A film a színész monológjában éri el a csúcspontját, amikor hirtelen minden elfojtott érzelem, düh és indulat, amely a szereplőkben és talán a nézőkben is felgyülemlik, hirtelen felszínre tör. Liev Schreiber tökéletesen idézi meg a vásznon a Marty Baron hűvös természetét és eltökéltségét. És bár a Matt Carrollt megjelenítő Brian d’Arcy James most kissé háttérbe szorult a történetben, vele kapcsolatban sincs okunk panaszra.

Összességében Tom McCarthy és alkotótársa, Josh Singer olyan eredeti és izgalmas produkciót alkotott, amely igazi értéket képvisel a mai filmvilágban, és üde színfoltja a mai mozipalettának. 

Forrás: IC Press