Balogh Boglárka hét éve járja a világot, eljutott Ázsiába, Afrikába, de Közép-Amerikába is, és rengeteg helyen folytatott önkéntes tevékenységet. Ezekbe különböző blogjain (pl. National Geographic Magyarország oldalán), fényképek és élménybeszámolók formájában nyerhetünk betekintést, illetve két könyve is megjelent, A belém fagyott tenger és Love Commando címmel. Október 19-én nyílt meg, és november 13-ig látható Mintákban a világ: Afrika jelene című kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Mikor éreztél magadban először késztetést arra, hogy önkéntes tevékenységet folytass, és hogyan sikerült eljutnod a megvalósításig?
Az ELTE jogi karára jártam, és ekkor találkoztam először a menekültjoggal és a világ rejtett részeinek valódi helyzetével. Ráébredtem, hogy nem irodában vagy papíron szeretnék foglalkozni a nyomorral, a szociális elnyomással, hanem kint a terepen, szemtől szembe akarok kerülni vele. Az, hogy a jogi egyetemet államvizsga előtt nem tudtam befejezni, csak egy végső lökést adott ahhoz, hogy ezen az úton induljak el. Angliába mentem, megtanultam angolul, és pénzt gyűjtöttem. A vendéglőben, ahol dolgoztam, sikerült főséffé felküzdenem magam, ami elég valószínűtlen karrier ahhoz képest, hogy az egyetem alatt és előtt nem sok időt töltöttem a konyhában. De amikor olyan élethelyzetbe kerül az ember, ahol mindenképp helyt kell állnia, önmagát is meg tudja lepni azzal, hogy erőfeszítéseiből mit érhet el. Amikor konyhafőnök lettem, nem fizetésemelést kértem, hanem azt, hogy a csendes, téli hónapokban fizetés nélküli szabadságra mehessek, azzal a feltétellel, hogy bármikor jövök is vissza, az állásom várni fog. Így egy évben akár négy-öt hónapot is utazhattam.
Mik voltak az első helyszínek, és mit tapasztaltál ott? Úgy tudom, nem egyedül utazol.
Az első sikertelen pénzügyi jogi vizsgám után ki kellett hagynom egy félévet az egyetemen, és úgy gondoltam, itt az idő, hogy kipróbáljam magam terepen. Böjte Csaba atya dévai árvaházába mentem 6 kislány mellé önkéntes nevelőnek. Imádtam, felejthetetlen napokat töltöttem a gyerekekkel. Az első nagyobb utam aztán 2009 decemberében Kenyába vezetett, ahol két hónapot szintén egy helyi árvaházban dolgoztam, majd eljutottam a 400 ezer szomáliait számláló dadaabi menekülttáborokba is. Kenya után Tanzániába és Ruandába utaztam, ezután tértem vissza Angliába dolgozni. A következő félévben ismertem meg a páromat, Aryát, és azóta, hat éve együtt járjuk a világot. Vele utaztam például hónapokra Ázsiába, ekkor jártam először Indiában lepratelepen, a Thaiföldön élő burmai hosszú nyakú nőknél, vietnami AIDS-es árváknál és különféle állatvédő szervezeteknél.
Mikor kezdtél el írni a látottakról? Az önkéntes és újságírói tevékenységek miben változtatnak egy kultúra megítélésén?
Már Böjte Csabánál elkezdtem cikkeket írni, ebből született később az első naplóregényem, amely egy ott lakó kislánnyal kötött barátságomról szól. Édesapám újságíró, így náluk, a Szabad Földnél, illetve az Élet és Tudománynál jelentek meg az első beszámolóim. Amikor aztán hosszabb utakra mentem, egyre mélyebb témákat dolgoztam fel, a riportjaim és képeim az ELLE magazinba és a National Geographic Magyarország online-ra kerültek.
Azt gondolom, hogy egy kéthetes nyaralás nem igazán nyújt komolyabb betekintést az országok mélyrétegibe, abba, hogy mi zajlik a mellékutakon, a háttérben. Nehéz meglátni a kultúra minden szegmensét. A harmadik világbeli emberek sorsának feldolgozása nem arról szól, hogy meg akarod váltani a világot, hanem arról, hogy te magad megértsd, majd az érdeklődő olvasóidnak megmutasd a valóságot, hogy megtapasztald, mások hogyan élnek a Föld egy bizonyos szegmensén, és ezáltal rendezd át, bolygasd fel a saját értékrendszered. Hiszen a mindennapokban könnyű szem elől veszíteni valós céljainkat, tehetségünket, lehetőségeinket, szerencsés helyzetünket.
Mert az, hogy mi itt élünk, egy gyönyörű országban, és a politikai helyzettől függetlenül biztonságban vagyunk, sajnos egyáltalán nem általános és nem magától értetődő. Ahogy az sem, hogy nem kell napról napra a létfenntartásunkért küzdenünk, mint ahogy fogalmunk sincs, milyen sok embernek muszáj. Nem mindenki tud elbújni az időjárás elől, tiszta vizet inni, és kórházba vinni a gyerekét, ha beteg.
Eljutottál Ázsiába, Afrikába, Közép-Amerikába. Volt különösen kedvenc helyed, ahonnan nehéz volt visszajönni?
Egyértelműen India az, bár bevallom, nem volt szerelem első látásra. Nekem sehol nem volt kultúrsokkom, hiszen az ember megedződik, ha sokfelé jár. Felkészül arra, hogy nagyjából mi várhat rá, és nem ott ébred rá, hogy ezer ember sétál az utcán, a férfiak nyilvánosan vécéznek, szemét szemét hátán, tehenek keresztezik a négysávos utakat, vagy mindenki téged bámul, mert igencsak elütsz tőlük. De nem tudtam felkészülni arra, hogy milyen intenzitása van ennek az egésznek. Akárhova mentem, mindenhol pásztázó szemek vettek körül, egy idő után már önkéntelenül terítettem a fejemre a kendőt. Aztán egyik szélsőségtől jutottam el a másikba, amikor az első ott töltött három hét után elhagytam az országot, hiányozni kezdett. Bár jártam gyönyörű helyeken, ahol minden egyes alkalommal megfogadtam, hogy ide még visszatérek, de ahogy telt az idő, mégis India vált második otthonommá. Mindent összevetve majd egy évet töltöttem ott, de a mai napig megrendít a színek és ízek kavalkádja, az emberek és állatok leheletétől sűrű levegő, a nincstelenség és a ragyogás intenzitása. Annyira más, annyira szokatlan és vibráló ország, amelyet képtelenség megunni, vagy rövid időn belül kiismerni.
Mi a legfontosabb tapasztalat, amit utazásokkal, kulturális látóköröd szélesítésekor, rengeteg emberrel való találkozásodkor szereztél? Hogy hatott ez a személyiségedre?
Alázatra tanított, arra, hogy elfogadjam az enyémtől különböző, sokszor azzal homlokegyenest ellentétes gondolkodást. Minél több kultúrában fordultam meg, minél több embert ismertem meg, annál inkább rájöttem, hogy mindenki másként látja a körülötte forgó világot. Meg kell tanulnunk a másik ember fejével gondolkodni, elfogadni az ő igazát a magunké mellett, hisz az általunk helyesnek vélt világlátás nem jelenti automatikusan azt, hogy mások felfogása helytelen. Az utazás a legjobb módja annak, hogy az egoizmusodat, az énközpontúságodat lefejtsd magadról, és alatta találj valami sokkal személyesebbet, egy világot kíváncsian szemlélő embert.
Mit gondolsz, mi fontosabb, egy népcsoport kulturális értékeinek megőrzése, vagy a harmóniába kerülés, asszimilálódás?
Úgy gondolom, hogy magára az országra, népcsoportra, kultúrkörre kell hagyni, hogy eldöntsék, mi az, amihez ragaszkodnak, amit megtartanak és mi az, amit befogadnak, beépítenek a világ változásából, egy másik kultúrával való találkozásból.
Brazíliában vagy akár Peruban például még a mai napig vannak érintetlen népcsoportok. A velük foglalkozó jogvédő szervezet, a Survival International adatai szerint világszerte több mint száz olyan kisebb, rejtőzködő etnikum létezik, amelyik tudatosan kerüli a kapcsolatot a modern világgal. Ezek a nomád, félnomád népek a legveszélyeztetettebbek, többségüket vagyonhajhász olajcégek, pénzéhes, illegális favágók, igehirdetők fenyegetik. De nem is kell ilyen messzire mennünk ahhoz, hogy belássuk, amint az általunk civilizáltnak nevezett társadalom tagja kontaktusba kerül egy törzzsel, óhatatlanul változásokat idéz elő benne. Tökéletes példa erre az észak-ugandai karamodzsong népcsoport, amelyet idén, a négy hónapos afrikai utamon volt szerencsém fényképezni. A törzsbe tartozó azonos korú lányok között van olyan, akinek arcát még mindig a hegtetoválás ősi jelei díszítik, míg a másikét már nem.
Love Commando, India: Hogyan jutottál el odáig, hogy mások szerelmét védelmezd egy idegen országban?
Egyáltalán nem terveztem, hogy mentőakciókban vegyek részt, tejesen véletlenül csöppentem bele. A Love Commandót, a Delhi központú aktivista szervezetet – amelynek tagjai a szülők bosszúja elől menekülő szerelmespárokat menekítik és bújtatják az általuk működtetett rejtekhelyen – interjúkészítés céljából 2012 januárjában kerestem fel. Itt ismerkedtem meg Azaddal és feleségével, Nituval, akik megérkezésem előtt egy héttel szöktek el. Kezdetben nem akartak újságírókkal beszélni, nem akartak semmilyen nyilvánosságot, még mindig bíztak abban, hogy Netu szüleinek szíve megenyhül. Nem így lett. A lányt a családja hazacsábította, és házi őrizetben tartotta, így róla semmit sem tudok, de Azad kálváriáját, a felesége visszaszerzésére irányuló kétségbeesett jogi és személyes harcot lépésről lépésre évekig végigkísértem. Vele szoros barátságba kerültem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Többek között az ő történetük is olvasható a Love Commando című könyvemben.
Milyen volt legutóbbi utad Afrikába, amely a mostani kiállításod anyagául szolgált? Volt valami határozott indíttatása az útnak?
Mindig is tudtam, hogy egyszer visszatérek Afrikába, most adódott rá alkalom. Amikor a National Geographic Magyarország bloggere lettem, már kimondottan meghatározott témákat, útvonalakat kerestem. Engem az őszinte érdeklődés hajt, a világ és a benne élők iránt érzett kíváncsiság, a vágy, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg más, nálam sokkal szerencsésebb vagy szerencsétlenebb emberek sorsát, hogy a saját szememmel lássam, hogyan zajlanak Földünk más területein az unalmasnak nevezett mindennapok. Ha tervezek is, engedek a véletleneknek, különben elszalasztom a lényeget.
Könnyű volt a természeti népek között élni, beilleszkedni, fényképezni őket?
Beilleszkedni nem kellett, hiszen mi nem éltünk velük, csak mellettük. A hadza vadászok például nemigen foglalkoztak velünk, így lehetett könnyen természetes fotókat készíteni köztük. Nem pózoltak, nem próbáltak megfelelni a kamerának, a hétköznapi tevékenységeiket vagy a vadászatot teljesen természetesen hajtották végre.
Mit tanultál tőlük, amit átadnál?
Leginkább az összetartást. Azt, hogy képesek együtt, egymásért élni, és hogy az ember nem a természeténél fogva kapzsi. A hadza törzsben például, ha elejtenek egy vadat, akármilyen pici is, és akármennyien legyenek is egy adott klánban, mindenki kap a zsákmány húsából, ha nem is többet, de legalább egy falatot.
Szeretném azt hinni, hogy a falusi, kisvárosi közösségekben még él az egymásra figyelés kultúrája; ez olyan biztonságérzetet ad, amit sokan, az individualizmus hívei nem tudnak megérteni, talán elképzelni sem. Persze fontos az identitástudat, a célratörés, de ha egy társadalomban ehhez mások eltiprása vezet, ott valami nagy baj van.
A másik dolog, ami pedig szintén irigylésre méltó, az, hogy a modern világ embere szinte éjt nappallá téve azon, azért dolgozik, hogy megvehesse a szabadságát, míg a hadza törzs tagjai a szó legnemesebb értelmében szabadnak születnek, és el sem tudják képzelni, hogy ez másként is lehetne. Képesek arra, amire mi már csak nagyon nehezen, hogy harmóniában éljenek önmagukkal, egymással, a környezetükkel, a természettel. A Föld ritmusára dobog a szívük, a nappal kelnek és fekszenek, és csak azért nyújtják ki a kezüket, amire valóban szükségük van.
Nehéz egy ilyen út után visszatérni a tömegbe, a rohanásba, a modern élet személytelenségébe?
Persze, mindig furcsa visszatérni. Az utolsó évet az angliai étteremben például már nagyon nehezen viseltem. Amikor egy-egy út alatt olyan impulzusok érnek, amelyekből aztán hosszú ideig táplálkozik az ember, akkor nehéz elhinni azt, hogy valódi konfliktus tárgya lehet egy odaégetett hús, egy elejtett edény. Az indiai mentőakció után, amikor a főnököm többedszerre mondta el, hogy 100%-osan ott kell lennem, agyban, lélekben, rájöttem, hogy erre többet már nem vagyok képes, ez már nem az én életem. Akkor nagyon nehéz volt visszatérni, de most már más a helyzet, a magam ura vagyok, és itthon is azzal foglalkozom, amit szívből szeretek.
Hova utazol legközelebb? Mik a terveid a jövőre nézve?
Ha minden a terveim szerint alakul, akkor 2017 tavaszán a Természettudományi Múzeummal közösen is szervezünk egy fotókiállítást, ahol főleg az állatvilágról készített képeim szerepelnek majd. Illetve, a napokban kaptam az örömhírt, hogy Azad újra nősülni készül, ha valóban így lesz, akkor mindenképpen meglátogatjuk őket Indiában a nagy napon.
A legközelebbi utam Portugáliába vezet, Aryával ugyanis ott szeretnénk letelepedni, hogy legyen egy hely, amelyet végre közös otthonunknak nevezünk. Mindketten szeretnénk családot, gyermekeket. A világot nekik is meg szeretném mutatni.
Portré: Kovács Klaudia
Fotók: Balogh Boglárka
