Nem tudjuk, hogyan jutott mesés vagyonához Gaius Maecenas római politikus, neve mégis halhatatlanná vált. Augustus császár befolyásos tanácsadója nem csak a római politikára volt hatással, műpártoló gyakorlatának köszönhetően napjainkig nem merült feledésbe a neve. Szárnyai alá vette kora legtehetségesebb íróit, költőit, beillesztette őket fényűző életébe. Horatiusnak például birtokot ajándékozott, hogy nyugodtan alkothasson. A mecénások prototípusa persze azon túl, hogy anyagi biztonságot teremtett az általa támogatott művészeknek, befolyásolta is őket. Főleg a császári politika szempontjából aknázta ki képességeiket. Mai kifejezéssel élve Maecenast akár koncepciózus kultúrpolitikusként is aposztrofálnánk.

Természetesen nem Aczél György sajátos Kádár korabeli kultúratámogatói gyakorlatára érdemes ilyenkor visszatekinteni, hanem azokra a tényleges hatalommal rendelkező műértőkre, akik saját vagyonukból saját ízlésük, értékrendjük szűrőjén alakítanak ki egyfajta támogatási rendszert.

Üzlet vagy műpártolás?

Ha már huszadik század, akkor a kortárs képzőművészet világát halála után is meghatározó Peggy Guggenheim alakja kívánkozik ide, aki uralkodók, műkereskedők, egyházfők után nőként tudott meghatározó jelentőségű művészeti gyűjteményt létrehozni. Az amerikai lány apja a Titanic gazdag áldozatainak egyike volt. Peggy örökségének birtokában Párizsban talált magára, elsők között volt, aki felmérte, hogy a húszas évek művészeti mozgalmai nemcsak eszmei és esztétikai újdonsággal szolgálnak, hanem befektetési lehetőséggel is. Ebben ugyancsak mecénásként, múzeumalapítóként híressé vált nagybátya, Solomon R. Guggenheim is ösztönözte. A Guggenheimek azok közé a műpártolók közé tartoznak, akik az üzleti lehetőségek kiaknázása mellett arra is sokat költöttek, hogy a képzőművészet széles kör számára hozzáférhető legyen. Solomon New York-i, guadalajarai, Las Vegas-i, bilbaói, berlini, vilniusi, illetve Peggy velencei múzeuma után most Helsinki tartogat meglepetést.

Presztízskérdés

Az ókori Rómában Petronius örökítette meg Trimalchio karakterét, a legrémesebb túlzásokra hajlamos újgazdagét. A rabszolgából lett úr mindenkin túl akart tenni, figyelemre, elismerésre vágyott. A hamis csillogás, a rosszul értelmezett előkelőség itt a hiányzó társadalmi rang ellensúlyozásának eszköze. Mecénási tevékenysége mögött nem a művészet iránt érzett elkötelezettség, az általa támogatott idea vagy rendszer támogatása áll, hanem hogy megmutassa: én ezt is megtehetem. A figura sokak szerint F. Scott Fitzgerald Nagy Gatsbyjében is felfedezhető, de egyikünknek sem kell a tengeren túlra tekintenie az illusztris példatár érdekében!

Ebből azonban nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, a műpártolók személyisége és szándéka ezerféle lehet. A legnagyobb adományok mögött is állhat etikai szempontból nehezen menthető szándék, miközben egy kis aprópénz is lehet lélekemelő. Hová is sorolnánk azt a fogadóst, aki műalkotásokért cserébe rendezi a megszorult művészek számláját? Egészen más, amikor a bőkezűség személyes érdeklődésből, gyűjtőszenvedélyből fakad, mint ha a mecenatúra hiúságra, megfelelési kényszerre, hatalomvágyra vagy épp haszonlesésre épül.

A teljes cikk a La femme 2016. téli számában olvasható.