Összeverődött gyerekbandák járják az utakat, a túlélésükért harcolnak, az övékénél sokkal jobban szervezett felnőtt közösségekkel szemben. Árvák, elhagyottak, gyökereiket felégette a háború, és amikor véget ér, nincs mihez visszatérniük. Lopniuk, csalniuk, ölniük kell, hogy életben maradhassanak.
Az 1947-ben, Radványi Géza rendezésében készült film az éppen akkor kibontakozó olasz neorealizmus filmnyelvéhez hasonló eszközökkel a háború következményeit a mindennapok szintjén ábrázolta. A Valahol Európában a magyar film történetében egyedülálló európai sikert aratott. Hitelessége a két fiatal főszereplő – a 28 éves Gábor Miklós és a 26 éves Bánki Zsuzsa – alakításán túl Hegyi Barnabás operatőr tökéletes kameraérzékenységének és a páratlan színvonalat nyújtó amatőr gyerekszereplőknek köszönhető. Többségüket a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, embermentő által 1945-ben alapított árvaház, Gaudiopolis lakói közül válogatta a rendező; ezeknek a gyerekeknek nem kellett különösebb magyarázat, hiszen készen hozták a maguk élettapasztalatát.
A forgatókönyvből 1995-ben készült musical Dés László zenéjével már egy nemzedékkel későbbi, emlékezetre épülő tartalmat vitt a színpadra. Távol a világháborútól, de közel az újabbakhoz. A rendszerváltás eufóriája éppen elmúlóban volt, miközben a balkáni háború egyre döbbenetesebb fordulatokat hozott; kevéssel a budapesti bemutató után zajlott a szrebrenicai mészárlás. A darab első betétdalával az ötéves főszereplő, Kuksi még éppen használható irányt jelölt ki: „Nem szabad félni.” Évekig játszotta az Operettszínház, a vidéki színházak repertoárjának azóta is hálás közönségsikere, de Budapesten 1998 óta nem volt látható. Most a Pesti Magyar Színház vitte színre, és időközben új aktualitást kapott. Nagy Viktor rendezése kerüli a direkt utalásokat, de érezhetően – és vállaltan – annak a kornak szól, amelyben Európa útjain ismét a biztonságos életükből kitaszított, idegen gyerekek kóborolnak, miközben más kultúrában élő felnőttek vadásznak rájuk a törvényre hivatkozva.
A színpadon egy romkupacot látunk, talán vár volt, talán város, mindenesetre már csak lyukas kőrakás. A tetején áll a Dunába lőtt szülőktől hátrahagyott óvodás, Kuksi, és apja utolsó tanácsát követve, igyekszik nem félni. Ez az egzisztenciális helyzet a kiindulópont: a romos pusztaság, a végtelen magány és kiszolgáltatottság. Ebbe a semmibe ront be először egy, majd még egy gyerekcsapat, néhány felnőtt, a falu, a hatóság: a világ. Az egyedüllétet a csapat túlélésért folytatott harca váltja fel, melyben a színpadon tornyosuló rom inkább menedék, mint a pusztulás képe. Ebből a romból botladozik elő a bibliai nevet viselő idős zeneszerző, Simon Péter, aki mint egykor Noé, az elvadult gyerekeket megszelídítve, átmenti az emberséget, az életszeretetet, a szabadság, a tisztelet, a bölcsesség eszményeit egy következő korba. A főszereplővé nőtt színpadkép (díszlettervező: Csík György) ezáltal szimbólum is, de jól belakható, forgásával pontosan tagolja az időt, érzékelteti az összecsapások dinamikáját.
Üresen ugyanolyan erős jelentést hordoz, mint a tömegjelenetekben. A jelenléte azonban bizonyos szabályokat kényszerít a rendezésre, amit a jelenetkezelés és a táncbetétek alig vesznek figyelembe. Túl sok gyerekszereplő tolong a színpadon, szűk a hely, nem ad teret a közösség összetartozását kifejező koreográfiának. Egyforma mozdulatokkal, gúzsba kötött lendülettel kínlódnak az énekben és táncban, színpadi jelenlétben az amúgy remek gyerekszereplők (a Pesti Magyar Színiakadémia és a Madách Musical Iskola diákjai, érdemes odafigyelni rájuk); és ez az egyformaság ellaposítja a játékukból egyébként természetesen fakadó sokszínűséget.
Mintha a rendezés kifejezetten ellenük fordulna; mintha a tömegszerűség ellenében próbálnák belecsempészni az előadásba a saját egyéniségüket. (Ellenük dolgoznak Rátkay Erzsébet túl színes jelmezei is, a kínosan egy vonalban végződő, szakadt harisnyák és 3-4 kaptafára rongyolt kabátkák.) Szerencsésebb lett volna „a kevesebb több” rég bevált receptjénél maradni, mert szerepéből adódóan egyedül a Kuksit alakító, tényleg óvodás korú Vida Bálint tudja függetleníteni magát a rutinossá maszatolódó sokaságtól.
A gyerekszereplők mégis olyan lendülettel viszik az előadást, hogy a csapatvezéreket alakító Pavletits Béla és Mahó Andrea kemény kihívás előtt állnak. Pavletits játékából mindenestül hiányzik az árvaházi vagányság, inkább óvó apa, mint bandavezér, de tisztasága megkapó, akárcsak az énekhangja. Mahó Andrea színészi eszközei jóval szerényebbek, néha idegesítően közhelyes, de a hangja finom, tiszta és átütő. Ágoston Péter nagy tehetségű komikus; gyerekszínészként éppen ebben a musicalben kezdte a pályáját Egerben, most visszatért, és briliáns jelenetekkel teszi emlékezetessé Ficsúr figuráját. Az előadás nagy ásza azonban a karmester szerepét játszó Reviczky Gábor. Imbolygó járása, bölcs mosolya szinte mitikus erővel ruházza fel; nem a személyiségét, nem is a zenét, hanem ezeken keresztül az egész európai kultúrát jeleníti meg. A darab nagy közös dala a zenéről Reviczky tolmácsolásában valójában mindenről szól, ami megőrzi az emberséget.
Fotó: Zsigmond László/pestimagyarszinhaz.hu
