„…a regény három részből áll, három szerelem köré fűződik, melyben három ideáltipikus férfi szerepel. Mindháromban hasonló helyzetek ismétlődnek egészen addig, amíg a főhős meg nem oldja a feladatait – hiszen minden kihívást lehet feladatként is tekinteni. A Kabbala szerint az élet egyfajta szőnyeg, amelynek a mintáját nem láthatjuk, csak a szövet másik oldalát. A történések látszólag véletlenszerű események láncolatai, melyek valójában egy felsőbb szándék szerint sodornak minket a célunk felé. Ez a cél mindenkinek más. Legbelül tudjuk, hogy mi az. A Kocker rebbe szerint az már rajtunk múlik, hogy mennyire gyorsan jutunk oda…” – többek között ezt is vallja Margit Patrícia Eszter, a nemrég a Libri Kiadó gondozásában megjelentetett A zsidó menyasszony című könyv szerzője. Kialakult és éles véleménye van a mai nőkről éppúgy, ahogy a férfiakról, valamint a szülőföld elhagyásáról és önmagunk megtalálásáról.
Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A zsidó menyasszonnyal szeretett volna a hit szépségéről és nehézségéről írni. Úgy gondolja, ennyire nehezen értelmezhető ma egy vallás, kiváltképp a zsidó vallás megértése?
Azt mondják, a kommunizmus még a nácizmusnál is nagyobb pusztítást végzett a magyar zsidóságban. Van két teljes generáció, amelynek életéből teljesen kimaradt egy dimenzió. A nagyszüleink a terrort hordozzák magukkal. A szüleinket a nagy titkok és az elbeszéletlen történetek nyomasztják. A mai fiatalok számára már semmi, de semmi nem maradt a zsidó hagyományokból, talán csak egyfajta affinitás, érzés, hovatartozás... egy meghatározhatatlan hiányérzés és a sóvárgás valami más iránt. Sokan a keleti vallásokban találják meg az utat, pszichodrámával vagy családállítással foglalkoznak. Keveseknek van merszük és lehetőségük a jelenlegi életformájuktól ennyire drasztikusan eltérő életet kipróbálni.
Újságíró, miközben kreatív írást tanult New Yorkban, s végül egy sikeres könyvvel teljesítette be ezt az utat. Hol találkoznak össze ezek a szálak az életében és a regényben?
A Népszabadság junior izraeli tudósítójaként kezdtem el írni a regény magját alkotó történeteket. Én magam két forróbb helyzetet is éppen hogy túléltem, és rendszeresen tudósítottam a háborús övezetből. A riportjaim olvasottsága jelezte számomra, hogy mekkora az érdeklődés a mondanivalóm iránt. A regényt végül öt évig írtam munka mellett, amikor volt időm, immár New Yorkban, ahol a húgom és férje nagylelkűen vendégül láttak. A már szinte kész kézirattal kerültem a Columbia Egyetem és a New School író szakára, ahol az én angol fordításomban workshopokon dolgoztuk át a könyv egy-egy részét.
Ki Dallos Saci, a regény főhősnője valójában? Dallos Saci személyében felismerhető valahol Margit Patrícia Eszter?
Az én életemben is volt több Baruch Szimcha, Belga és Ábrahám, de én Dallos Saci életének egy modernebb formáját választottam. Összesen két évet töltöttem Izraelben tudósítóként, közben négyféle jesivában tanultam Jeruzsálemben és Cfáton. Ezek nagyon értékes évek voltak, a tanáraimnak a mai napig hálás vagyok, ugyanis Magyarországon versenyistállókban nevelkedtem. Olyan szigorú volt a gimnázium, ahová jártam, hogy utána simán felvettek a Harvardra és a Columbia Egyetemre. Végül ez utóbbin a kétéves nonprofit menedzseri mesterképzést úgy végeztem el egy év alatt, hogy mellette még az író szak ösztöndíjasa is voltam, és dolgoztam is, mégis könnyebb volt a terhelés, mint a gimnáziumban.
Fiatalon kezdtem dolgozni, és sokáig a karrierem volt az első. Rögtön megugrottam a saját magam számára felállított legmagasabb akadályokat. Csakhogy a lelkem éhezett: volt egy visszatérő álmom, amelyben egy piramisban voltam befalazva. Ott éltem a szolgálólányommal, száraz virágokat igazgattam, egy lyukon át fúródott be távolról a fény, és mindig csak az álom végére jöttem rá, hogy én vagyok a múmia. Ebből a fura álomból jöttem rá, hogy sikerek ide vagy oda, spirituálisan halott vagyok Budapesten. Amint Izraelben vagy New Yorkban álomra hajtottam a fejem, soha többé nem „kísértett a múmia”. Persze a lelki fejlődés nem helyhez köthető, bárhol véghezvihető, ahol megfelelő környezetet talál magának az ember. A jesivában attól álltam talpra, hogy a rabbijaim teljesen elfogadók voltak velem: nem számított, honnan jöttem, mennyit tudtam, milyen érdemjegyeim voltak, mennyi pénzem van. A legmagasabb szintű énemmel társalogtak végtelen türelemmel és szeretettel.
Mi hajtja? Mi az ön számára a „happy end”?
Éltem Izraelben, Hollandiában, Franciaországban, 12 éve pedig New Yorkban. Imádok utazni és mindenféle érdekes embert megismerni. Én világ életemben az új élményeket, az új tanulási lehetőségeket és az új spirituális kihívásokat kerestem – mert az a célom, hogy a legjobb önmagammá válhassak, és a világot jobb hellyé tegyem. Imádok írni, minden nem írással töltött perc szenvedés számomra – már gyerekkoromban elkezdtem meséket írni, aztán újságíróként és szerkesztőként dolgoztam 15 évig. Felnőtt fejjel döbbentem rá, nem mindenkinek működik úgy az agya, mint az enyém: én folyton két-három ablakot látok magam előtt, amiben jobbnál jobb filmek mennek. Ezeket én találom ki folyamatosan.
Honnan a regény története? Valós, azokból az időkből való cselekményeken alapul, amikor Izraelből tudósított?
A zsidó menyasszony önéletrajzi ihletésű, de egyfajta Zeitgeist könyvnek szántam. Igyekeztem szociológiai igényességű korrajzot adni. Bánom, hogy egyes szám első személyben írtam. Az volt a célom, hogy az olvasók jobban azonosulhassanak a főhőssel – ehelyett sokan velem azonosítják Dallos Sacit. Sajnálnám, ha ez a képzet az írói megítélésem ellenében hatna. Szeretném, ha tudnák, olyan fantasztikus helyek és emberek, mint amik a regényben szerepelnek, a valóságban is léteznek, bár a történések a fantáziám termékei. Valóban létezik Szörfös rabbi, aki Kaliforniából költözött a jeruzsálemi Óvárosba, és bár már nagypapa, haszid létére még mindig gördeszkázik. Valóban van egy csodálatos férfi, Jeff Seidel, aki éveken át a Siratófalnál vacsorára invitálja a családi kötelékek, kapcsolatrendszer nélkül arra járó, gyámolításra vágyó fiatalokat. Valóban létezik a Heritage House, ahol bárkit ingyen és bérmentve vendégül látnak Jeruzsálem Óvárosában, meseszép környezetben, ha cserébe Tórát tanul pár napig... és folytathatnám tovább...
Kikről mintázta a regény szereplőit?
A karaktereket több konkrét emberből gyúrtam össze, a Myers–Briggs személyiségtípusok alapján alakítottam ki a motivációikat, aztán a fantáziám világába bocsátottam őket. A főhős, Dallos Saci sok személyiségvonása hasonlít az enyémre, de az életünk természetesen nem azonos.
Nem mondhatnánk a könyvet klasszikus értelemben vett romantikus regénynek, mégis bőven tartalmaz elemeket ebből a műfajból.
Szándékosan próbáltam a műfaji határokat átlépni, és egy romantikus fejlődésregényt írni a Kabbala filozófiájának megfelelően. Az elbeszélő Dallos Saci hangja változik szlengből irodalmivá, ahogy egyre nagyobb részletességgel, egyre mélyebben éli meg az életét. Szándékaim szerint a regényben minden lelassul és kiszínesedik.
A narratívával is játszottam: a regény három részből áll, három szerelem köré fűződik, melyben három ideáltipikus férfi szerepel. Mindháromban hasonló helyzetek ismétlődnek egészen addig, amíg a főhős meg nem oldja a feladatait – hiszen minden kihívást lehet feladatként is tekinteni. A Kabbala szerint az élet egyfajta szőnyeg, amelynek a mintáját nem láthatjuk, csak a szövet másik oldalát. A történések látszólag véletlenszerű események láncolatai, melyek valójában egy felsőbb szándék szerint sodornak minket a célunk felé. Ez a cél mindenkinek más. Legbelül tudjuk, hogy mi az. Kocker rebbe szerint az már rajtunk múlik, hogy mennyire gyorsan jutunk oda: a bölcsek másoktól tanulnak (könyvekből, tanácsokból okulnak), és egyenes úton jutnak el a célhoz. Az ostobák viszont kanyarogva, az útról folyton letérve jutnak feljebb. Csakis a saját hibájukból tanulnak, ezért aki nem akarja észrevenni, hogy melyik személyiségvonásán kellene dolgoznia, hogy jobb emberré válhasson, a környezetét és a világot is jobbá tegye, annak egyre durvább figyelmeztető jeleket küldenek föntről, hogy végre változtasson. Ez az interjú is lehet épp az az üzenet, amelyre valakinek szüksége lehet a megfelelő lökéshez.
Mivel foglalkozik és hogyan él, amikor nem ír?
Én korábban újságíróként és szerkesztőként dolgoztam a Népszabadságnál, a Jerusalem Reportnál, a Jewish Telegraphic Agencynél, a Budapest Timesnál, a Szombat újságnál, majd nonprofit szervezeteket vezettem. Eléggé erőszakos, kitartó és vezető személyiség vagyok. New Yorkban új bevándorlóként nem könnyű, és az elmúlt pár évben apait-anyait beleadtam a művészeti menedzseri munkámba az Art Kibbutz nemzetközi zsidó művésztelep alapítójaként. Egy külföldinek sokkal keményebben kell New Yorkban dolgoznia a sikerekért, de minden ajtó nyitva áll: tavaly elnyertük a Slingshot-díjat, vagyis Amerika 50 leginspirálóbb és innovatívabb amerikai zsidó szervezete közé választottak be. Időközben férjhez mentem, a párom zsidó punkzenész, és van egy nagyon drága kislányom is. New Yorkban egy modern vallásos környéken élünk, ami kicsit talán az Újlipótvárosra hasonlít, de nem vagyunk haszidok – csak lélekben.
A regényben a főhős felnőtt, önálló nővé érését kísérhetjük végig, miközben három különböző típusú férfi jelenik meg. Milyennek látja a mai férfiakat?
A 21. századi nők legnagyobb kihívása, hogy nagyon sok az „A” kategóriás közöttünk, a férfiak többsége viszont sajnos „C” kategóriás. Sok nő testileg, lelkileg, intellektuálisan egy magasabb cél érdekében sokat dolgozott már magán: erős, nyugodt, szeretettel teli, megvilágosodott. A legtöbb férfi viszont ezt a spirituális munkát még nem végezte el, és fogalma sincsen, hogyan kezelje az emancipált, sikeres, erős nőket.
A klasszikus férfi, amilyen a regényben Baruch Szimcha, erővel próbálja a versenyben visszanyomni a sikeres nőt a házimunkák megosztásától kezdve a szexuális hódításon át a munkahelyi sikerekig. Így minden elkeseredett harccá alakul. A nőnek egy ilyen férfi mellett esélye sincs nyerni, hiszen nemcsak a társadalom előítéleteivel kell megküzdenie, hanem a házimunkák, a beteggondozás, a gyereknevelés egyenlőtlen megosztása mellett kellene versenybe szállnia a szeretett férfival (és az egész világgal). Észre sem vesszük, hogy olyan ez a verseny, mintha a nőknek ólmos zsákokkal a lábukon kellene akadályokon át futniuk a sivatagi homokban, miközben a férfiak könnyedén, rövidnadrágban, súlyok nélkül, kitaposott pályán húznak el mellettünk. Egyértelmű, hogy ki a vesztes (ha csak nem áll mögöttük egy klassz nagymama) – és ezért mindenki a nőt okolja. Hiszen mindenki elhiszi Gloria Steinem feminista badarságát, hogy „You can have it all”, azaz egy ügyes nő mindenre képes. Negyven év után tavaly adott egy interjút, amelyben szabadkozott, és korrigálta magát: egy mai nő bármennyit ad, soha nem elég sem önmaga számára, sem a férfinak. Nem lehet mindent egyszerre. Türelmesen és szeretettel kell magunkra tekintenünk, és időt adni a fejlődéshez.
Jobb lenne talán, ha a férfiak átadnák a vezető szerepet a nőknek?
Ha mindig az van, amit egy nő akar, sajnos nem szexi, mert nincs a kapcsolatban semmi kihívás. A regényben például ott van a Belga, aki gyengébb Sáránál és emberileg mindenben alul teljesít. Ezt ő is tudja legbelül – és mi is tudjuk –, ezért hol sajnáltatja magát, hol aláássa Sára önbizalmát. Látszólag ő a nyerő, de valójában nem tud egy lépést sem tenni Sára, később a még erősebb Flóra nélkül. Philip Zimbardo szociálpszichológus ír arról, milyen kellemetlen mindenkinek, ha egy nő az anyuka hálátlan szerepébe kényszerül. Egy idő múlva rájön, hogy mennyire kihasználják, ilyenkor „a kisfia” elveszti a szexepiljét. A férfi ilyenkor vagy egy újabb nőre tapad piócaként, vagy önsorsrontóvá válik, és feladja a küzdelmet: számítógépen játszik órákon át, nem hajlandó dolgozni, vagy füvezik – olyan virtuális valóságokat teremet, ahol biztonságos körülmények között igazán nyertes, erős férfi lehet. Ráadásul a Belga nem hálás Sára segítségéért, sőt valójában utálja a helyzetet és Sárát is. Ezért amint lehetősége adódik rá, amint a nő elgyengül (beteg, sikertelen passzban van, vagy szomorú), azonnal kihasználja az alkalmat, és megmarja, mint egy veszett kutya, hátha a nőt is a saját nyomorult szintjére gyengítheti.
Elég reménytelennek tűnik a helyzet...
Ahogy a regényben Sára megtalálja az igazit, úgy szerencsére a valóságban is létezik egy újfajta férfitípus. Amerikában úgy hívják: „metro male” – van stílusa, megtanult feminin, gondoskodó énjével kapcsolatba kerülni –, tehát nem ijed meg az érzelmektől, az apaságtól, a veszítéstől, az üresjáratoktól, de az erős nőktől sem. Mégis tiszteletre méltó és férfias, mint Elisabeth Gilbert Ízek, imák, szerelmek című könyvében a főhős, vagy A zsidó menyasszonyban Ábrahám. Tisztelettel bánik Sárával, és hagyja érvényesülni. Tudja, mikor lépjen vissza, és mikor jelenjen meg, ha Sárának támogatásra van szüksége. Ez a férfi és nő nem hogy nem ugyanazon a pályán versenyez, de még csak nem is versenyez. Sőt ez a típusú férfi talán nem is hisz a pályákban – egész más perspektívából szemléli az életet. Az ilyen férfi még nagyon ritka manapság – én vallásos közösségben élő férfiakon kívül alig ismerek ilyet... Talán nekünk kell felépítenünk őket – a fiainkban?
Mit tehetnek a nők ebben a helyzetben?
A mai nőnek az a legnehezebb, hogy állandóan váltogatnunk kell a férfias energiát – a munkahelyükön és a nyilvánosságban – és a nőieset a magánéletükben. A legtöbb 21. századi nő a férfias szerepben ragad, és elfelejti, hogy miért jó nőnek lenni. Szeretett New York-i rabbim, Avraham Newman a kabbalából tanított egy egész kurzust arról, hogy miként tudnak emancipált nők újra kapcsolatba kerülni a feminin énjükkel, hogy egy Ábrahám-féle „igazit” egyáltalán be tudjanak vonzani és engedni. Ebben az interjúban nem tudom átadni az összes tanítását, de egy fontos gondolatot igen: sokunknak újra meg kell tanulnunk a sérülékenyebb énünkkel kapcsolatba lépni, és megengedni a férfiaknak, hogy néha gondoskodjanak rólunk, vezessenek, valamint testi és lelki ajándékokkal halmozzanak el.
Mostanában a Kabbala nagy kultuszát éli. Ezt tekinthetjük a könyv sikerének?
Talán azért sikeres a regény, mert őszintén próbál mindannyiunkat foglalkoztató problémákra olyan, rég elfelejtett bölcsességből válaszokat nyújtani, melyek most újszerűnek tűnhetnek, és van helyük az emberek lelkében.
Mik a tervei a jövőre nézve? Esetleg egy újabb regény, vagy az első folytatása?
Szeretném, ha megjelenne a regényem angolul és esetleg héberül is. A Libri felkérésére dolgozom A zsidó menyasszony folytatásán, amelyben Ábrahám egy csodaszép izraeli biofaluból, a magas spirituális rezonanciájú szép lelkek mesevilágából a cinikus magyar ateista valóságba költözik Saci után. Most ő lesz „A Más” ebben a környezetben, és próba alá kerül az értékrendszere, ízlése, sőt még a hite is. Ebben a regényben Sára saját előítéletei és korlátai is megjelennek, sőt még a hűsége is megkérdőjeleződik.
Szeretnék arról is írni egy cikksorozatot, vagy elemezni az új regényemben, hogy mennyire nehéz az otthonunk elhagyása, a külföldre költözés. Mindenki nagy árat fizet, ha kitépi a gyökereit, főleg azok a szerető szülők, nagyszülők szenvednek, akik otthon maradnak egyedül, míg a gyermekük szárnyal és kalandozik a nagyvilágban. Bár az se jobb, ha a fiatalok után mennek, és új életre kényszerülnek egy olyan időszakban, amikor már fáradtak, esetleg testi fájdalmaik vannak, és nehezen tudnak új dolgokat megtanulni. Ezek a hősies szülők, nagyszülők mégis mindennap próbálnak megfelelni az új életüknek, és igyekeznek a büszkeségüket megőrizni egy kiszolgáltatott helyzetben, ahol egyáltalán nincsenek elemükben. Azért szeretnék ezzel a problémával foglalkozni, mert bár megtaláltam a boldogságomat, nem múlik el olyan nap az életemben itt, New Yorkban, hogy ne éreznék lelkiismeret-furdalást, amiért a szüleimtől távol kerültem, és sem én, sem a kislányom nem tudunk részt venni az életükben. Egyelőre ez egy olyan seb, amit nagyon nehéz lesz begyógyítani nemcsak a mi családunk, hanem nagyon sokak életében – azt hiszem ez lesz a következő feladat.
Fotók: Szűcs Enikő, Bonnide Geller Geld
